„Beszippant, és attól fogva csak az van”

Mácsai Pál: Pedig az egyetemi élet erre lenne jó, általában a felnőttkor jár azzal, hogy elfogy az idő. Nekem is sok a restanciám, nem tudom rendesen követni a kortárs irodalmat sem. A drámairodalmat inkább. A te könyvedet azért olvastam.

Igaz, az ember felgyorsul, amikor rákényszerül. Hamarabb ért meg dolgokat, gyorsabban olvas. De ezzel együtt, amikor felülünk egy ilyen vonatra, mint a kialakult életpálya, elsuhanunk állomások mellett, ahol érdemes volna körülnézni, de nem jut rá idő.

Magazin: Akadnak azért állomások, ahol leszáll. Például egy tévésorozat, az HBO Terápiája. Amerikában a sorozatok mára elérték a filmek színvonalát, lassan átveszik a helyüket.

Mácsai Pál: Inkább a regény helyét vették át. Vagy inkább mellé léptek. A nagyregény hat hasonlóan. Amiben az ember naponta elmerül. Nagy szerencse, hogy egy ilyen anyag engem pont megtalált. Jókor lettem ötven. Ha öt évvel később csinálja az HBO...

Magazin: A slam poetry szintén új műfaj, határterület. Mitől működik ennyire?

Kemény Zsófi: Beletalált valami olyanba, ami eddig így nem volt.

Visszaadta a költészetnek azt, ami eredetileg az övé: a közösségi élményt.

Egy slamesten több száz ember ül a teremben, közülük bárki felmehet a színpadra, ami három percig csak az övé, azt mond, amit akar, majd a közönségzsűri pontokat ad, és a végén győztest hirdetnek. Kicsit olyan, mint egy tehetségkutató, egy stand-up comedy és egy költői est keveréke. Varázslatos hangulata van.

Magazin: Miért kezdte el?

Kemény Zsófi: Engem is elragadott ez a hangulat. Már korábban is írtam verseket, aztán 17 éves koromban lementem a slamklubra, és végem volt. A felém áradó figyelem, a siker vágya és a megszólalás szabadsága hatásos kombó egy introvertált, nem túl népszerű tizenévesnek, ami akkor voltam.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

Magazin: Édesapja Kemény István költő. Mácsai Pál édesapja Mácsai István festőművész. Híres szülő gyerekének lenni előny vagy hátrány egy szintén ismertséggel járó pályán?

Kemény Zsófi: Is-is. Előny, hogy ismertem a lehetőségeket, a működő közösségeket, a pályázatokat. Tudtam, melyik laphoz érdemes verset küldeni. És az is előny, hogy ha megírok egy verset (vagy mást), meg tudom mutatni apámnak, ő nem enged vackokat kiadni a kezemből. De hátrány, hogy hozzá mérnek, és bántó a feltételezés, hogy egyengeti az utamat. A sajátját sem tudja, nemhogy az enyémet.

Mácsai Pál: A különbség az, hogy Zsófi és az édesapja ugyanazon a pályán mozognak, én és apám nem.

Egyébként nekem fájt, hogy a pályám mutatósabb természete miatt egy idő után engem jobban ismertek, mint őt. Miattam kezdtek vele például interjúzni.

De hosszú távon ő áll nyerésre, mert az ő dolgai, képei megmaradnak. A színház elmúlik, csak foltok maradnak belőle a nézőben. Közérzetek.

Kemény Zsófi: A slam poetry ennek a sornak a végén kullog: nemcsak az előadás egyszeri és megismételhetetlen, hanem az előadott szöveg is csak egyetlen alkalomra íródik. A slammer a pillanatnak dolgozik, a költő az örökkévalóságnak. Az ember folyamatosan méricskél, hogy egy-egy szöveg eléggé jó-e ahhoz, hogy nyomtatásba mehessen. Eljön-e az a pont, hogy elhiszi, hogy amit leírt, irodalom.

Mácsai Pál: Zsófi helyzete azért sajátos, mert az ő apja nemcsak jó költő, hanem fontos is. Így azért nehezebb lehet.

Magazin: Művészcsalád gyermekeként mégis könnyebb egy ilyen pályára lépni.

Mácsai Pál: A nagy lépést apám tette meg. Mi már beleszülettünk egy úgynevezett értelmiségi családba, ahol könyvtár van, sőt majdnem kötelező olvasmányok vannak, persze az apám ízlése szerintiek. Tényleg elvárták, hogy a testvérem meg én ezt vagy azt elolvassunk.

Kemény Zsófi: Nálunk is.

Mácsai Pál: Egész más ezt létrehozni. Az édesapám szülei még nemigen olvastak.

A mamája varrónő, az apja koporsókereskedő volt. Pikáns, jó szakma.

Színházba se jártak, talán orfeumba, néha. Apámat nem is engedték festeni, nyomdásznak kellett tanulnia. Csak a háború után, amikor a kötelmek lebomlottak, mehetett a főiskolára.

Magazin: Az édesapja mennyire szólt bele ezek után a saját gyerekei pályaválasztásába?

Mácsai Pál: Semennyire. Még csak nem is aggódott, attól tartok. Anyám volt aggódós, mert a színházcsinálás mániaként jelentkezik kamaszkorban, és nem úgy van, hogy kicsit csinálok színházat, de utána megírom a leckémet. Beszippant, és attól fogva csak az van.

Kemény Zsófi: Ha az beleszólás, hogy

amióta megtanultam beszélni, az egész családom egyértelműnek vette, hogy előbb-utóbb írni fogok,

akkor végül is beleszóltak. De inkább csak helyeslően nézték, hogy mit csinálok. Mindig szabadnak éreztem magam a döntéseimben. Jó, meglepődtek, hogy pszichológia szakra mentem, nem magyarra. Arra is jutottam, hogy idővel el kéne végeznem a magyar szakot is. De a pszichológiát is nagyon élvezem. Érdekel például a hipnoterápia.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

Mácsai Pál: Oda én is jártam, Bányai Évához.

Kemény Zsófi: Ő az egyik kedvenc tanárom. Fantasztikus dolgokat állít a hipnoterápiában rejlő lehetőségekről. Valószínűleg ez a terápia leghatékonyabb módja. Mármint ha éppen működik, mert én például sajnos egyáltalán nem vagyok hipnotizálható.

Mácsai Pál: Tényleg?

Kemény Zsófi: Kétszer is próbáltak csoportban, és semmi. Olyan szinten nem bírom elengedni a kontrollt. Nálad működött?

Mácsai Pál: Igen, rám hatott. De a színész átélős. Végül is ez a szakmám. Azért mentem el hozzá először, mert a Mario és a varázslóra készültünk, ahol mégiscsak egy hipnózisfajtát kell megmutatni. Egy agresszív rapport, amit Cipolla csinál. Utóbb, amikor PhD-zni akartam, a színészet pszichológiájáról szerettem volna írni. Nem írtam meg, mert jött az Örkény Színház, de voltam pszichológushallgató két évig.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

Kemény Zsófi: Én próbálom beleélni magamat, de valamiért nem megy.

Mácsai Pál: Praktikus oldalról kell megfogni, szerintem. Mint amikor nem tudsz elaludni, és számolod a bárányokat.

Ha azt mondják, hunyd le a szemed, és képzeld, hogy sétálsz a zöld mezőn, akkor nem hangulatból kell menni, hanem konkrétumból. Hány virágot látsz? Tizenkét kéket, hat pirosat.

És akkor létrejön.