Békés Pál halálára: A mese ott van, ahol mi vagyunk

"A mese ott van, ahol mi vagyunk." - Békéspali, békés pali

Csak verset nem írt. Vannak magunkkal hurcolt, regényei és hurcolós gyermekregényei. Beülünk a kocsiba, hátul három gyerek, ki tudja honnan hová. Éppen utazunk, jó, ha velünk van a dobozban Békéspalika; novellái, drámái és hangjátékai. Írt publicisztikában is kortörténetit, és azt állította Bélyeggyűjtemény című könyvének „fülén" (vagy hátlapján), hogy azt a történetet, ami nem fér rá egy bélyeg hátuljára, nem is érdemes megírni. Nem olyan régen megjelent egy egészen különleges könyve, a címe Csikágó. Gangregény-nek nevezte azt, ami az, gangregény, s amely nem csak a tökéletes műfaji meghatározása miatt különleges, hanem mert a történetei is, éppen általa, különlegesek.

Budapesti ember volt, az maradt mára is, budapesti író a szó nagyon szoros, tehát Mándyivános értelmében is. Hol töltötte a gyerekkorát, milyen volt a környezet, ahol nevelkedett? - fontos ma, és lesz ezentúl is.

„Amikor Békéscsabán bemutatták egy gyerekdarabomat, hökkenten szembesültem azzal, hogy a helyszín, amely nincs megnevezve, a hetedik kerületi Bethlen tér, ami az én gyerekkoromnak az egyik színhelye. Ugyan az a tér és környéke, ahol a Csikágó hősei élnek, ahol többek között van egy mozi. Anélkül, hogy ki volna mondva, teljesen egyértelmű, hogy ezen a téren játszódik a gyerekdarab, és a Csikágó is. Nem mondom, hogy nem gondoltam rá, amikor írtam, mégis meglepett, hogy ennyire mélyen bennem van. Csaknem minden történetem egy bizonyos piacon játszódik, ahol a szereplőkkel varázslatos dolgok történnek. Azzal szembesülök, hogy ez a Garai piac. Minden ízében átéltem újra, meg újra, meg újra ezeket a helyszíneket, visszanyúlok ezekhez az alapélményekhez, amelyek gyerekkoromban értek, és ezeket az alapélményeket, a Csikágó nevezetű városnegyedtől kaptam. A Csikágó a Liget mellett terül el, az volt a gyerekkor színhelye, nem minden ízében szívderítő környék a Keleti pályaudvar mellett."

Hát innen indulj!

Van egy novellája, amit beépített a Csikágó című regényébe, a Tejportestvérek. Úgy éreztem, nem ott van vége, nincs vége, rákérdeztem.

1956-ban született, márciusban, szinte ugyanazon a napon, mint a szomszédgyerek akkor, amikor minden szülőanya teje elapadt. Csikágó kellős közepén, lent a pincében valahogy mégis kerül svéd tejpor, így lettek ők ketten ezerkilenscszázötvenhat őszén tejportestvérek. Az egyik család annak rendje és módja szerint kivándorol, a másik annak rendje és módja szerint nem. A két fiú levelezésbe kezd, nyelvtanulás, nyelvápolás. Érettségi után a nyarat együtt tölthetik. Itt van vége a megírt történetnek. Kérdem tőle, miért? Azért, mondja, mert azt a másikat, a tejportestvéremet annak a nyárnak az elején, Bali szigete mellett nyaralás közben, megették a cápák. Nem mertem megírni.

Mindegyik vagy majdnem mindegyik könyve terekhez, utcákhoz, azt mondanám, létező, ma is azonosítható helyszínekhez kötődik. Persze, hát hol játszódhatna egy történet, ha nem helyszíneken, de nála, lehet, hogy vérbeli drámaírói mivolta miatt, ezek a helyszínek, ezek az utcák, ezek a házak, ezek az udvarok kivételesen hangsúlyosak. Mint Krúdy Óbudája, Kosztolányi Krisztinavárosa, Ottlik kőszegi iskolája, Konrád Ráday utcája, Qkorelly Szondi utcája. És még sorolható Tar Sándor kocsmáitól vissza Krúdy kocsmáiig, Lábass Endréig. Ezek mind olyan fontosak, hangsúlyosak és megkerülhetetlenek nála, mint Dublin, ami számára sohasem csak olvasmányélmény volt, hanem a megélhetőség egyik helyszíne.

„Hiszek abban, hogy létezik a hely szelleme. Minden egyes vidéknek, tájnak, helynek valóban van valamifajta szelleme, ami vagy megérinti az embert vagy nem. Engem megérint, téged nem, és fordítva. Nem mindenkit érint meg, de lehetséges, hogy vannak olyan emberek, és talán ezek közé tartozom, akiknek van érzékelő képessége ezeknek a helyi szellemeknek az érintésére."

Beteg volt, tudtuk, nem beszélt róla csak nagyon keveseknek. Legutóbb, nem olyan rég, amikor vezetni már nem tudott, Závada Pali vitte le Debrecenbe orvosához. A halálát megelőző este, nem ugyan az a Závada az Új Színház Bubik termében a Fonó együttessel nagyhatású felolvasós/dalos estet tartott. Rá néhány órára halt meg Békéspali. Nem igaz, hogy mulatozva nem gondoltunk rá. Gyönyörű, utólag is gyönyörű egybeesések.

Ötvennégy évet élt, „megújította a gyermekirodalom nyelvét." „Lehozta, visszahozta oda, ahol mindig is helye volt, lett, lehetett volna." „Nem csak a műveivel (A Kétbalkezes varázsló, Félőlény) tette ezt, hanem azzal a - merjük leírni - hittel, amivel az gyermekirodalmat a soha felnőni nem tudó szülők felé közvetítette, a maga természetességével." És: „Volt az ő Csikágójában egy gangregény."

Egy irodalom van, az olvasóé. Nem gyerekkorban, nem felnőttként, akkor jutsz a hozzád szólóhoz, éppen akkor, amikor eljön az ideje. Ilyeneket, meg ehhez hasonlókat lehet majd még kimondani róla, megmaradó nagyszavakat is.

Megköszönhetjük neki egyszer majd a Nagykönyvet, és Dublint.

Még nincs itt az ideje. Csak művek maradnak? A küzdelem és a szeretet vele halt meg? Vele is, biztosan.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.