Azon túl, hogy ő az egyetlen Nobel-díjas magyar szépíró és a legradikálisabb egzisztenciális kérdések feltevője a magyar rónán az utóbbi fél században, ez a kivételes, példázatos élettörténet is hozzájárulhatott ahhoz, hogy szeretjük őt kortársunknak tudni és annak is érezni. Látni, hogy tényleg itt van velünk az, aki soha, a legkisebb mértékben sem alkudott meg semmilyen rendszerrel, ahogy semmilyen „irodalmi élet" szokásjogával sem. Mégis mindent elért, méghozzá egyedül a gondolatai erejével, a fáradhatatlan, szinte önpusztító önelemzéssel és önmegfogalmazással: hogy így is lehet, vagy hogy bizonyos értelemben csak így lehetséges.
Kertész Imre ugyan nem szólt hozzánk, de jelen volt a színpadon. Erről – a családja kérésére – nem jelennek meg fényképek. Intett nekünk, örült ő is, hogy együtt lehetünk, és ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy jelentősen megemelje mindazt, ami ott történt és ami, persze, magában is bőven megállta volna a helyét.
|
Veiszer Alinda, Spiró György, Morcsányi Géza, Hafner Zoltán és Kulka János együtt ünnepelt
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A szervezők ebből a szempontból biztosra mentek: közreműködött Várjon Dénes zongoraművész, Kulka János színész, Spiró György író, Morcsányi Géza, aki negyedszázadon keresztül volt a szerző kiadója, illetve Hafner Zoltán irodalomtörténész, Kertész életművének gondozója. Veiszer Alinda pontosan értette a feladatát: meg kellett őriznie a személyesség atmoszféráját, amelyet Várjon zongorajátéka és Kulka János felolvasásai teremtettek az író jelenléte köré, hiszen a klasszikus zenéhez Kertész kötődik a legbensőségesebben a kortársak közül.
Kulka a Kudarc elején szereplő szövegrészekben megbújó, Hafner által észrevett és „összeállított" hosszú betétnovellát olvasta fel. Az ilyen betétek keresztül-kasul átszövik Kertész életművét. Ez a szöveg alighanem most hangzott el egyben először, ezzel a beavatottság játékos és egyben súlyos érzését keltve fel, középpontjában az egyre aktuálisabbá váló, életmű-alapozó felismeréssel: „bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok".
A totális, maradéktalan kiszolgáltatottság tapasztalata ez, melyet Kertész szerint csak elfednek a civilizáció kulisszái.
A beszélgetés elsősorban Kertész Imre személyéről szólt. Bevezetésként mindenki azt mesélte el, hogyan ismerkedett meg vele. Spiró György először a szigligeti alkotóházban próbálta elmondani az írónak, mennyire tetszett neki a Sorstalanság. Udvarias mosoly nyugtázta hízelgését, a szerző pajzsa, amellyel megóvta magát az érdektelen beszélgetések konformista unalmától. Spiró másnap már a kifogásaival jött, és akkor rögtön össze is barátkoztak.
 |
Kertész Imre, akit szeretünk kortársunknak tudni
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Ezután Veiszer Alinda beindította a Kertész-rajongók kedvelt társasjátékát, a vitát: a Sorstalanság-e az életmű középpontja vagy éppen ellenkezőleg. Hafner egyértelműen és szenvedélyesen az utóbbi mellett foglal állást, míg Morcsányi udvariasan visszautasítja a részvételt, mint mondja, egy kiadói embernek egyformán fontos minden, amit rábíznak a szerzői.
Szó esik még Kertész Imre éles szemű bizalmatlanságáról, az emberi nem iránti, fényes humorral párosított gyanakvásáról, amelyben nem sűrűn kellett csalatkoznia. Arról, hogy a legnagyobb magyar kultúrkritikusok egyike milyen elbűvölő és szellemes társasági ember és így tovább. Minden leütött hang, minden elhangzó szó Kertész néma, középponti jelenlétét rajzolja körbe, annak ad hangot. Annak a megélt és felemelő bizonyosságnak, hogy egy példás életút végén járó nagy ember figyelmes kortársai lehetünk, hogy van okunk és van módunk figyelni rá.
Minden itt elhangzó szó Kertész néma, középponti jelenlétét rajzolja körbe, és annak a felemelő bizonyosságnak ad hangot, hogy figyelmes kortársai lehetünk.
