Tiziano Terzani, a hetvenes–nyolcvanas évek legendás olasz újságírója memoárjában éles kirohanást intéz azok ellen, akik hisznek az objektivitásban. Terzani szerint ezek az emberek tévednek, hiszen egyrészt objektív vélemény nem létezik, másrészt ha létezne, akkor is hülyeség lenne.

Hiszen hogyan is lehet elmondani egy történetet úgy, hogy az igazság minden apró részletét tökéletesen feltárja az elbeszélő? Ez embertelen feladat, mert milliónyi apró összefüggést, ok-okozatot kellene feltárni.

Így Terzani szerint az egyetlen mód a túlélésre az, ha nem törődünk az objektivitással, és életünk történéseit saját szubjektív nézőpontunkból meséljük el, legyünk bár újságírók, festők, szobrászok, fodrászok vagy pékek.

Aki járt már életében képzőművészeti kiállításon, az tudja, hogy Terzaninak valószínűleg igaza van. Nincs általános mérték arra, hogy mi a szép vagy mi az érdekes. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen július 26-ig nyitva tartó Best of Diploma kiállításon ez különösen érezhető: elképesztő változatossággal fordulnak elő rendkívül izgalmas és ötletes munkák, valamint olyanok, amelyeken egy fehér vásznon kettő darab fehér pötty található, ám ezt valamelyik képzős tanár mégis érdekesnek találta.

Szerencsére azért a dögunalmas minimalizmuson, illetve az ennek ellentéteként megjelenő, a középszer és a tudatmódosítók nászából született művészkedő nyavalygásokon kívül jó pár olyan munka akad, amely leköti a betérő figyelmét.

Szász Veronika képei zenei aláírást is kaptak

Például Giczy Kristóf Kálmán rézkarcai, amelyeken az alkotó elképesztő részletgazdagsággal ábrázolta nyomasztó vízióit korunk társadalmáról. Giczy munkáin szőrös lábú démonok rángatják bábként a bohócruhába öltözött gonosz arcú csecsemőt, aki egy mellekkel rendelkező férfi sellő farkán ül.

Butítás és Ideológia című képén egy bajszot, géppisztolyt és nyuszifüles sapkát viselő férfit látunk, aki fegyverét és bajszát az égnek szegezi, valamint szigorúan néz.

A humorral kevert társadalomkritikánál azért akadnak líraibb hangvételű munkák is. Pletser Cecília grafikus egy malomnak tervezett pergamenpapírok használatával új arculatot, míg Kiss Rita szobrászművész arra volt kíváncsi, hogy miként lehet a táncot ábrázolni a szobrászat által.

Azonban ahelyett, hogy egyetlen mozdulatot próbált volna elkapni, Kiss a tánc ritmikáját akarta megörökíteni. Éppen ezért fogott némi lágy agyagot, egy bakelitlemezen feltette Csajkovszkij Kék madár táncát, és szépen belekeringőzött az agyagba. A kiállításon az agyagban rögzült lábnyomok fotói láthatók, a megkövült lépéseket nézegetve pedig egy fülhallgatóból Csajkovszkijt lehet hallgatni.

A zene és a képi ábrázolás kapcsolatai érdekelték a tervezőgrafika szakos Szász Veronikát is, aki a képzőművészet mellett dzsesszel is foglalkozik. Képei alatt azon dalok szövegrészletei olvashatók, amelyeket feldolgozott saját zenekarával.

A rajzokon főleg női arcokat látunk, miközben Emiliana Torrini, Melody Gardot vagy éppen a Duna-parton című népdal sorai olvashatók, melyek talán segítenek a szerző gondolatainak megfejtésében.

Legjobb képén egy kötél bogait rajzolta meg, a grafika a fiatal berlini zongorista, Nils Frahm Re című etűdjéhez készült. Frahm zenéje olyan, mint amikor az emberrel egy csütörtök délután szembejön a múlt, rámosolyog, aztán leül vele szemben, és megkérdezi, hogy mi újság.

Ő pedig zavartan próbál válaszolgatni, és hirtelen rájön, hogy a múlt elfelejtése pont olyan, mint az objektivitás. Igazából nem képes rá senki sem.

Se festő, se pék.