Az ottaniak szlováknak tartották, nagyszüleit pedig azért vetették meg, mert a faluból az anyaországi Bikalba kiüldözött, tehetős cimborájuk házába költöztek be. A családi múlt feltárásához a döntő lökést nagymamája adta, aki visszavágyott a szülőföldjére, és unokája lelkére kötötte, hogy legalább a sírjára tótkomlósi földet hozzon.
Plancíková megsárgult fényképek, iratok sokaságát böngészte végig, levéltárakba, korabeli újságokba és filmhíradókba ásta be magát. Majd a dölyfös győztesek még élő áldozatait kereste fel. Így tárult elé e térség múltja is: a Benes-dekrétumok alapján háborús bűnösként megbélyegzett szlovákiai magyarok meghurcolása – csehországi deportálásuk farkasordító hidegben, marhavagonokban, anyaországba való kiüldözésük, az egyoldalúan, 1946-ban megkötött csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következményeként.
Ez a hírhedt dokumentum úgy rendelkezett, hogy annyi felvidéki magyart toloncolhatnak ki lakóhelyükről, amennyi magyarországi szlovák jelentkezik az áttelepülésre. Ezek után a pozsonyi kormánymegbízottak gátlástalanul agitáltak: valóságos földi paradicsomot ígérgettek a szegény sorsú alföldi szlovákoknak, akiket az óhaza majd a keblükre ölel. Családi tragédiák tömkelege elevenedik meg: csaknem százezer felvidéki magyart űznek el szülőföldjükről. Pozsony-Ligetfalun a már elhurcolt zsidók helyébe magyarok kerülnek gyűjtőtáborba.
Megszólal a már idős asszony, akinek Mezőberényből a sváb édesapját két héttel hamarabb vitték a frontra, mint ahogy ő negyedik leánygyermekként világra jött. Soha nem látta eltűntnek nyilvánított apját, édesanyját pedig válaszút elé állították: vagy Németország, vagy Csehszlovákia. Felvidéki származású menyecskeként az utóbbit választotta, nem sokkal később, harminc-egynéhány évesen pedig belehalt szenvedéseibe.
A kitoloncolt felvidékiek sebei máig nem gyógyultak be. Nem oldotta lelki békévé egyetlen hivatalos szlovák bocsánatkérés sem. Csalódott az áttelepített szlovákok többsége is, hiszen újra csak magyar környezetbe kerültek, ahol a helybeliek érthetően nem szívesen látták őket. „Annak legalább örülök, hogy itt nem magyarosodtam el, mert odaát ez lett volna a sorsom, itt viszont szlovák maradtam” – vigasztalódik a filmen az egyik férfi.
Vladislava Pancíková a bemutatót követően elmondta, hogy önvallomását elsősorban a hasonló sorsú és életkorú, vagyis a mai fiatal nemzedéknek szánta. Akik ugyancsak azonosságtudatukat keresik Európa gyakran felbolydult szívében. Eddigi pályafutásának első egész estés dokumentumfilmjében műfaji szempontból is érdekes útkeresésre vállalkozott.
A történelmi hátteret animációs megoldásokkal ábrázolja: a múlt században gyakori határtologatásokat jelképnek szánt babszemekkel és a sakkjátszma gyalogos figuráival mutatja be, a Csehországban legéppuskázott szudétanémetek százainak alig elföldelt tetemeit pedig játék babákkal tárja elénk. Nem korabeli vagy legalább komor zenei aláfestést választott, hanem Jana Kirschner mai neves szlovák popénekes az élet értelmét és más fajsúlyos dilemmákat firtató sanzonjait, amelyek különleges hangulatot teremtenek.
A rendezőnő nem törekedett új dokumentumok előbányászására, olykor még a már ismertek feldolgozására sem. Feltehetőleg azért, mert a második világégést követő sötét esztendők még mindig tabutémák a szlovák közvélemény előtt. Ugyanakkor tisztességes történelmi tényfeltárása, a legjobb részeiben döbbenetessé terebélyesedett önvallomása megérdemli, hogy megsüvegeljük. Miként azt is, hogy Magyarországon is megtekinthessék, amire jó esély van, mert Peter Gasparík, az alkotást forgalmazó pozsonyi Filmtopia menedzsere is elmondta, hogy mobil mozijukkal bármilyen meghívásnak szívesen tesznek eleget.
