– Persze, jól emlékszem rá. Nagyon mélyen bevésődött minden, a videók és a hangfelvételek pedig máig megvannak. De hadd meséljem el azt is, hogy hét és fél éves voltam, amikor Piraeusban két saját szerzeményemet játszottam el 1977 májusában. Ez volt az első egész estés szólókoncertem. Ezt megelőzően Athénban léptem fel 10 fiatal zongoristával együtt. Akkor, hat és fél évesen vastapssal, állva ünnepelt a közönség.
– Csodagyereknek tartották. Folyamatosan bizonyítania kellett a felnőttek számára, hogy különleges képességekkel van megáldva?
Amit akkor csináltam, csakis azért tettem, mert imádtam zongorázni. Senki sem kényszerített. Azt a fogalmat, hogy csodagyerek, nem is értettem. Minden, amit tettem, egyszerűnek és normálisnak tűnt számomra. Ugyanúgy, ahogyan később a matematikai feladatok vagy a kémiapéldák. És higgye el nekem, hogy semmit sem kellett változtatnom az életformámon attól, hogy felismerték a zenei tehetségemet. Ugyanúgy teltek ezután is a mindennapjaim.
– Azon muzsikusok közé tartozik, akik nem tartják magukat a tradíciókhoz, az általános szabályokhoz. Hogyan újítja meg a koncertjein az ismert zenedarabokat?
– Amikor játszom, az elsődleges számomra, hogy a bennem lévő érzéseket megpróbáljam átadni a közönségnek. Hogy ezt pontosan hogyan érem el, nem tudom elmagyarázni. Az biztos, hogy elég régi muzsikus vagyok, majdnem 40 éve élek a színpadon töretlenül, és megállás nélkül. Az öt kontinens mindegyikén felléptem már. Nem egyszer, nem kétszer... A célom mindig az volt, hogy a saját elképzeléseim szerint ugyan, de az előírt szabályokhoz ragaszkodva, a komponistához hűen játsszak, amennyire csak lehet. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy a saját belső világom, a saját kifejezőeszközeim, a sok-sok tapasztalatom mind-mind benne foglaltassanak abban, ahogyan játszom, közben egy pillanatra sem megsértve az eredeti művet.
– Elragadtatott hangú dicséreteket olvastam önről, elsősorban fiatal zenekedvelők írásaiban. A Brahms-, a Paganini-, a Rahmanyinov- és a Csajkovszkij-felvételeit magasztalták. A kritikák szerint pontosan tudja, hogy lehet a tinédzsereket meggyőzni a zene szépségéről. Mi a titka a fiatalokkal való remek kapcsolatának?
– Az az igazság, hogy legszívesebben fiatal közönség előtt játszom. Nem tanítok zenét hagyományos tanár-diák kapcsolatban, de a koncertjeimen arra törekszem, hogy minél érthetőbbé és befogadhatóbbá tegyem a muzsikát. Bevallom azt is, hogy csak olyanoknak tudok igazán jó tanácsot adni, akiknek már van gyakorlatuk a zenélés terén. Kezdőknek nem tudnék mit mondani, hiszen én magam sem normális úton tanultam muzsikálni. A fokról fokra haladás elméletével nem tudok mit kezdeni. A gyerekeknek és a szülőknek is azt szoktam tanácsolni, hogy csakis az zenéljen, aki nagyon nagy vágyat érez, és lehetőleg azt játssza, amihez igazán kedve van. Szerintem csakis így juthat eredményre.
|
| Forrás: dimitris-sgouros.com |
– Ugye jól tudom, hogy a matematika is nagyon közel áll, vagy állt magához? Sőt, abban is zseninek tartották.
– Nézze, az életemet ma a zene tölti ki. A matematikát nagyon szerettem, mert igazán könnyű volt számomra minden feladat megoldása. Ebben is jobb voltam a többieknél, a tanárok mindig dicsértek. De szerintem ez is összefüggött a zenei tehetségemmel, ennek a két dolognak ugyanis nagyon sok köze van egymáshoz. Gondoljunk csak a komponálásra: amikor az ember zenét ír, valójában egy magasrendű számolási feladatot hajt végre. Aztán a zeneszerző érzelmei kapcsolják egymáshoz ezeket a gyönyörű számokat.
– Ezek szerint kisgyerek korától kezdve egyértelmű volt, hogy a zene lesz az élete. A szülei is muzsikáltak?
– Igen, anyám zongorázott. Az ő zongoratanára kezdett engem is tanítani 1976-ban. Apámnak pedig az egyik unokatestvére volt jó nevű zenész, de ő inkább a görög popzene terén szerzett hírnevet – nemcsak Görögországban, hanem a világ több országában. Sajnos ő nemrég meghalt. Épp úgy hívták, mint az apámat: Sotiris Sgouros.
– Sokadszor jön Magyarországra, hogy a Budapesti Fesztiválzenekarral lépjen fel. Milyenek a tapasztalatai?
– 1999 óta rendszeresen dolgozom Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral. Már nagyon sok közös koncertünk volt Athénban, Budapesten, Amszterdamban, Rómában, stb... Legalább tíz-tizenegy alkalommal adtunk közös koncertet, most pedig folytatódik ez a csodálatos együttműködés. A mostani budapesti koncerteket követően a Kanári-szigetekre megyünk a zenekarral. És hogy milyen tapasztalatokat szereztem? Az egész zenei pályafutásom alatt a legszebb időszakok mindig azok voltak, amit velük töltöttem. Úgy érzem, nagyon szoros és mély a kapcsolatom nemcsak Fischer Ivánnal, akit barátomnak is tekintek, hanem az egész zenekarral. Brahms 1. zongoraversenyét pedig, amit játszani fogok, minden tekintetben óriási zeneműnek tartom, és nagyon szívesen játszom. Már sokszor adtam elő ezt is és a 2. zongoraversenyt is. Van is egy sikeres lemezfelvételem róluk.
A Budapesti Fesztiválzenekar nagyzenekari hangversenye. 2016. február 5-6-8. Vezényel: Fischer Iván
