Az utolsó csárdás Párizsban
Zámbó Sándor a huszonhetedik születésnapjára készült, Rod Stewart pedig azt ünnepelte 1971. október 9-én, hogy a brit New Musical Express slágerlistáján is az élre került, mert addig „csak” az amerikai Billboard lajstromát vezette a Maggie May-jel. (Nálunk az Ifjúsági Magazin rangsorában a skót Middle of the Road felejthetetlenül rémes száma, a Chirpy chirpy cheep cheep állt az első helyen.) Börzsei János, az MLSZ főtitkára – a korábbi válogatott középhátvéd – szintén jubileumot ült: azon a napon lett ötven esztendős, amikor a francia–magyar Eb-selejtezőt rendezték Párizsban.
A közönség nem tolongott – a francia sajtó 21 756 nézőről írt –, de csupán azért nem, mert Párizs életét akkoriban metrósztrájk nehezítette. Így aztán a két nappal korábban tartott francia színész–újságíró „rangadó” sem vonzott különösebben nagy publikumot, pedig azon olyan sztárok rúgtak labdába, mint Jean-Paul Belmondo vagy Adamo, a szicíliai születésű, fülbemászó slágereit franciául a mikrofonba búgó táncdalénekes.
Azok, akik otthon maradtak, jól jártak. Ezt nem az Expressz Utazási Irodában a párizsi útra befizető kevesek, hanem a helyiek mondták, mert a turistacsoport tagjainál talán csak a labdarúgók voltak mámorosabbak a mérkőzés után. Amint azt a kép is mutatja, Bene Ferenc egyenesen sugárzik a boldogságtól, és Páncsics Miklós, Vidáts Csaba, Fazekas László, Juhász István, Géczi István, a többi félmeztelen diplomata – értsd: a futball rendkívüli és meghatalmazott nagykövete – is elégedetten ballag le a pályáról. A dresszek nyilván az „expresszeseknél” landoltak...
A házigazdáknak sok esélyük nem volt. A „Budapest-válogatott” (szokás szerint csak fővárosi – hat újpesti, három ferencvárosi, valamint egy-egy angyalföldi és kispesti – játékos kapott helyet a tizenegyben) nemhogy 2-0-ra győzött, de leiskolázta ellenfelét, mely ugyanannak az évnek a tavaszán 1-1-et ért el a Népstadionban (80 ezer néző). Az első gól elbűvölte a közönséget; annál jobban csak a második ámította el a Stade de Colombes lelátóin helyet foglalókat. Előbb Noskó Ernő átadását Dunai Antal elvetődve hátrahúzta, egyáltalán nem véletlenül éppen Benéhez, aki a levegőből, kapásból a hálóba küldte a labdát. Aztán a „Tű” becenévre hallgató Zámbó elindult a balösszekötő helyén. Egy csel... még egy... Már a tizenhatoson belül járt, de ott hirtelen megállt. Középre nézett, ezzel megtévesztette mind Jean Djorkaeffet, mind Bernard Bosquier-t, s mivel a védőpáros ütemkésésben volt, újabb két csel következett. Az igazi trükk azonban még hátra volt. Zámbó az alapvonalnál beadást mímelt, majd fejedelmi mozdulattal a „rövid” sarokba lőtt. Vagy egy percen át nála volt a labda; a kékeknek annyi sanszuk volt szerelni a szélsőt, mint a tűt megtalálni a szénakazalban.
Másnap a csatár minden lapban azt olvashatta magáról, hogy a mezőny legjobbja volt. Igazi ajándék az október tizedikei születésnapon! A Népsport például így értékelte Zámbó teljesítményét: „Bejátszotta az egész pályát, veszélyesen húzott kapura, jól cselezett, jól passzolt...” Mit nem csinált jól? Egyszer még Carnus mellett is elvitte a labdát, mire a kapus elhúzta a lábát, de Gaspar spanyol játékvezető együtt érzett a franciákkal: nem akart még nagyobb bánatot okozni nekik. A produkció így is annyira látványosnak mutatkozott, hogy az angol sajtóban még az is napvilágot látott: „A magyar együttes 1966, az emlékezetes liverpooli 3-1 óta nem futballozott ennyire jól. Pedig akkor a világbajnokság legnagyszerűbb mérkőzésén győzte le a brazilokat.”
Illovszky Rudolf, a válogatott szakvezetője – aki Baróti Lajos segítőjeként az öt évvel korábbi diadalban is szerepet játszott – nem keresett efféle párhuzamokat, de azok nélkül is jó hangulatban volt, az biztos. Első kapitánysága alkalmával nyolc győzelmes és egy-egy döntetlenes, vereséges mérleget produkált, s attól kezdve, hogy másodszor is kinevezték kapitánynak, a párizsi sikerrel már három győzelemnél és egy döntetlennél tartott. (Az „ikszet” Brazíliával szemben, a riói Maracanában érte el a csapat, amely – a júliusban beiktatott Illovszky irányításával – öt győzelemmel, egy döntetlennel és 12-1-es gólkülönbséggel zárta az esztendőt.)
Ennek negyvenhárom éve. Csak azért mondom, mert a magyar labdarúgó-válogatott azóta egyszer sem nyert vendégként a franciák ellen. Itthon is csak egyszer, 1976-ban.
S ahogyan nézem, lesz ebből kétszer negyvenhárom, illetve harmincnyolc esztendő is.
