galéria megtekintése

Az utcalány utolsó meséje

A kisiklott, érző szívű örömlány története az egyik legnépszerűbb, egyben legszikkadtabb melodráma-toposz. Olyan, (pop)klasszikussá lett mozgóképek tárgya, mint a Cabiria éjszakái és a Pretty woman. Mindkét filmről szólnak a dráma- és forgatókönyvíró, dramaturg, Lia Bugnar 2012-es sikerdarabjában.

A nyolcvanperces monodrámát afféle jutalomjátéknak (is) nevezhetném, ám ehhez túlságosan fiatal és foglalkoztatott a román színházi szcéna egyik leg(el)ismertebb képviselője, Tania Popa (1973). A Bukaresti Nemzeti Színház moldovai születésű tagja korkedvezménnyel, tizenhat esztendősen nyert felvételt a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.  Eztán játszott a Teatrul Micben és a Bulandrában is, továbbá tekintélyes filmográfiával bír.

A film – nem pusztán inspirációként – a színmű és az előadás kötőanyaga. Az anonim, „tisztességtudó” kokott karaktere, mozgása, hangütése határozottan utal a páratlan Giulietta Masina megformálta Cabiriára; még egy régi, kopott újságot is megmutatnak a nagyérdeműnek, a címlapon Fellini múzsájával.

 

Emellett: a magát csak kurvának nevező, filléres prostituált a Szivárvány mozi utolsó sorában fogadja korántsem exkluzív kuncsaftjait, így idővel filmértővé lesz. Azaz, különbséget tesz az Amarcord, a kedvenc Volt egyszer egy Amerika, és a Julia Robertsszel leforgatott giccs között. Popa és a rendező Bugnar (1969) tudja a receptjét, mivel-hogyan indítsa be a könnycsatornákat, vagy ingereljen nevetésre. Azonban nem mindegy, hogy valakinek/valaminek a hatása alá kerülünk, vagy hogy azt érezzük a zsigereinkben, éppen azon fáradoznak, hogy hatást gyakoroljanak ránk. Az utóbbi eset a vendégjáték legfőbb jellemzője.

Ugyanakkor a könnyedség és a súlyosság között ügyesen lavírozó, a szélsőségeket gondosan kerülő Szivárványlány remekül megírt munka. (Ön)ironikus, költői, a humora eredeti. Némelykor bölcs, fájdalmas. A csillogó tekintetű, a kelleténél gyakrabban sírva fakadó színésznő karcos, rekedtes orgánuma önmagában említésre méltó; különösen, hogy tizenhárom orosz/szovjet filmbetétdalt is elénekel, rutinnal és meggyőzően, Marian Hâncu zongorakíséretével.

A szerepben ez idáig több mint hetvenszer deszkára lépő előadó elátkozott clownja a harsányság, a kiégettség, a vásáriság, az elárvultság, a magány patikamérlegen kimért elegye. Sejthető, hogy az egy kartondobozban vegetáló, egyre gyakrabban az üveg aljára néző pária sosem fog leánderes házba költözni a fekete macskájával, nem lesznek sem ikerlányai, sem fagylaltos kocsija. Egy ideig úgy tűnik, mintha tombolna benne a dafke életvágy, de lassacskán kiderül, hogy ez a kirobbanó vitalitás hamis: addig tart ki, amíg – utoljára – elmeséli élete legfontosabb epizódjait.

Csakhogy a technikás, önmagától megrészegült Popa éppen azt nem hitette el velem, hogy a múltidézése tragikus téttel bír. Ehhez kevés volt benne a spontánság, a tiszta ösztön, viszont túl sok a tudatosság, a kiszámítottság, a mesterkéltségbe átcsapó profizmus. Főként ezért nem teremtette meg az egyszeriség és a személyesség élményét, sőt, annak illúzióját sem. A fogyaszthatóan szomorkás, közel sem fölkavaró estén a kvalitásos művészt legyűrte az üzembiztos, energikus iparos.

Lia Bugnar: Szivárványlány
a Bukaresti Nemzeti Színház vendégjátéka a Radnóti Színházban

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.