Hát vas volt benne bőven. 1400 kiló volt az autó alapállapotban, és a karosszérialemez egy milliméteres volt. Az autót a Népszabadság akkori szakírója, Szluka Emil mutatta be a lap egyik hétvégi számában. Első kézből értesült a műszaki megoldásokról, mert interjút készíthetett A. M. Nevgorovval, az autó főtervezőjével, aki épp akkor tartózkodott Budapesten.
A szovjet konstruktőr így jellemezte művét: „Az új kocsinál is megtartottuk a régi Volgák megbecsült, jó tulajdonságait. Kiváltképp az erős, tartós felépítést, a megbízhatóságot, az egyszerű karbantartást és az olcsó üzemet. De míg a régi Volgán például 39 helyen kellett zsírozni, az újnál mindössze 9 helyen van erre szükség. Az új Volga szakszerű karbantartás és használat mellett 100 000 kilométert futhat nagyjavítás nélkül."
A cikkből kiderült, hogy próbálkoztak vékonyabb lemezből, könnyebb szerkezettel is gyártani kísérleti autót, de ez csak feleakkora élettartalmú lett. Viszont a vaskosabb konstrukció tetőszerkezete nem roppan meg, ha az autó felborul, s ötven kilométeres sebességgel betonfalnak rohanva sem törik be a szélvédő. Sőt, a két első ajtó ugyan deformálódott, de nyitható maradt, a hátsó ajtóknak pedig kutya bajuk lett.
Ebben az új szovjet autóban pedig már biztonsági öv is vigyázta a gépkocsivezetőt és a mellette ülőt. Egyébként az autót akár hat személy szállítására is alkalmasnak tartották. A szerző megjegyzi, hogy az új Volga jól vette a Gellérthegy kanyarjait, s a balatoni úton (az akkori egyetlen, frissen elkészült autópálya-szakaszon) ment 145 km-es sebességgel is a negyedik sebességben!
A Volgák egyébként valóban nagyon tartósak. Nemrég olvastam egy autós honlapon egy családi tulajdonban lévő darabról, amely különleges sárgás színben ragyog. A család az első tulajdonos – tudtam meg –, immár majd negyven éve. Ez az eredeti színe, feltételezik, hogy valójában nyugati piacra készült. (A hazai pártbizottságok, minisztériumok, szervek, nagyvállalatok a sötét színeket preferálták.) Hazai utakon nagy ritkaságnak számít a márka, de a posztszovjet térségben még gurulnak. A nyáron Grúziában rengeteget láttam belőlük. Taxinak, családi autónak is alkalmasak, Szignagi városban pedig gyönyörű őszibarackot árult a csomagtartójából egy derék őstermelő.
Nálunk is vannak elkötelezett Volga-rajongók, de a külföldi szájtokon is kínálnak gyűjtőknek jó állapotban megőrzött darabokat. Egy bolgár rendszámú 1974-es Gaz 24 kilencezer font körüli áron szerepelt.
A Volgát már nem gyártják. Sokáig próbálkoztak vele, de 2010 körül abbamaradt a gyártás. Utána még volt egy fellángolás, egy korábbi Chrysler gyártmányt korszerűsítették Sibir névvel, de, ahogy a Totalcar írta, ennek is vége lett. A Gaz gyárban most Volkswagen és Škoda készül.
Még mindenképpen szeretnék itt megemlékezni a kollégáról, aki a cikket írta. Szluka Emil nem egyszerű újságírója volt a pártlapnak, hanem valódi szakember, mérnök. Csak messziről ismertem a nagy szerkesztőségben. Szakíró volt, mondhatnánk. Tucatnyi könyvet jegyzett, s sokan lehetnek, akik az ő kötetei alapján kaptak kedvet a műszaki pályához. Nagy autóskönyve 1970-ben jelent meg, s több kiadást megért.
Ma is keresik az interneten. De írt más műszaki ismeretterjesztő, ifjúsági könyveket is, alapos ismerője volt a műszeriparnak. Társzerzővel írta az Így gondozd a Moszkvicsodat című alapművet, amelyet lefordítottak (kelet)németre is. Közben egyik első népszerű ismeretterjesztője volt (Pető Gábor Pállal, másik szerkesztőségi kollégánkkal) a számítógép-tudományoknak. Később volt a lap berlini tudósítója, s a kilencvenes években alakult Magyar Mérnök Akadémia pedig szóvivőjének választotta.
Szluka tehát értett az autóhoz. De valami máshoz is nagyon értett. Ebből a szóban forgó cikkéből ugyanis megtudhatja az olvasó, hogy ez az autó csak próbálkozik azzal, hogy az akkor korszerű gépkocsik nyomába érjen. Megtudhatjuk, hogy rossz a rugózása, kínos a kerekek felfüggesztése, s ezért egyenetlenül kopnak a gumik. Zajos, ha kicsit gyorsabban hajtják.
Nem írja, de az akkoriak is tudták, hogy ez balesetveszélyes. Sokat fogyaszt. „További probléma az is, hogy nagy gondot kell fordítani a csavarok, kötőelemek, stb. ellenőrzésére, meghúzására és biztosítására. A tapasztalatok szerint a gyárból kikerülő új Volgákat ebből a szempontból alaposan ellenőrizni kell."
Elképzelhető-e ennél lesújtóbb összefoglaló kritika a szovjet ipar akkori állapotáról? Megjelentetéséhez bátorság kellett tőle és a szerkesztőtől is, aki leadta a cikket. Még ha jött is utána záróakkordként egy „vörös farok", miszerint „a szovjet autók elérték a nyugati kocsik azonos kategóriáinak teljesítményértékeit, sőt a az erősebb karosszériakonstrukció révén a biztonság és az élettartam dolgában meg is előzhetik őket". Hogy Szluka hitt-e ebben, nem tudom, de ő aligha járt Volgával.
