– Beszélt-e franciául, amikor megérkezett Strasbourgba?
– F. GY.: 1958-ban franciatanári diplomát szereztem. Hamar nősültem, francia lányt vettem feleségül, állást kerestem. A nyelvtudásom miatt tudtam a „könyvszakmában” elhelyezkedni, vigéc lettem a Fernand Nathannál, a legnagyobb párizsi tankönyvkiadónál. Érdekes, hogy Maria kubai ügyvéd apja, amikor Puerto Ricóba került a család, szintén vigéckedett. Ágyneműt és matracokat árult.
– A maga útja először Miamiba vezetett.
– Maria Teresa Reyes: Hatvankettő március 5-én, tízévesen hagytam el Kubát. Egyedül érkeztem Floridába, pénz, útlevél és vízum nélkül. Három váltás fehérneműt vittem magammal, meg egy rongybabát. A nővérem várt a barátjával, tizenhat évesek voltak. A Peter Pan Katolikus Szervezet családoknál helyezett el kiskorúakat. Szerencsém volt, mert a nővéremmel együtt maradhattam. Másokból pesztonka vagy cseléd lett, ingyenmunkaerő. Én elkerültem ezt a sorsot.
– Mi történt a szüleivel?
– M. T. R.: Édesapám, aki sikeres ügyvéd volt, rokonszenvezett az 1959-es forradalommal. Azt mondta még a disznó-öböli invázió után is, hogy maradunk. Apám Pinar del Rióban dolgozott, de Havannában laktunk, oda jártunk a nővéremmel amerikai iskolába.
– Abból mi igaz, hogy gyerekkorában Fidel Castro a térdén lovagoltatta?
 |
| Koncz György |
– M. T. R.: Ismerte az apám, egy időben ugyanott ebédeltünk, ahol Fidel, Raúl Castro, Che Guevara és Camilo Cienfuegos langusztát evett. (A rendkívül népszerű Cienfuegos repülőgépe 1959-ben rejtélyes módon eltűnt a tenger felett, sohasem sikerült megtalálni. –R. L.). A disznó-öbölbeli bombázások után a szüleim úgy döntöttek, a lányokat „kiküldik” Amerikába, hogy biztonságban legyünk. A szüleim sorsát egy tragédia változtatta meg. A nővérem megbetegedett, néhány hónap alatt tizennyolc évesen elvitte a méhrák. Amikor már tudta, hogy meg fog halni, az apámék azt kérték Castróéktól, engedjék ki őket. Diplomatavízumot kaptak, és végül rám való tekintettel született meg az a döntés, hogy nem mennek vissza. Pedig az FBI nagyon szerette volna! Mindennap autó jött érte, este hazahozták. Végül azt kérte, hadd mehessen el az USA-ban olyan helyre, ahol spanyolul beszélnek. Így került a család a spanyol nyelvű Puerto Ricóra, ahol az apám matracokat árult, de nem bírta a vigécéletet, ötvenhét éves korában szívroham végzett vele. Anyám bébiszitter lett, éhbérért dolgoztatta a sarki pék.
– Amikor Maria megérkezett Amerikába, Györgynek már megjelent az első francia nyelvű könyve. Írni is mert franciául.
– F. GY.: Megélni még mindig nem tudtam az írásból, változatlanul könyvterjesztő voltam Nathan bácsinál, aki azt mondta: „Fiam, a jó eladó még éjjel is a klienseivel álmodik”.
– Így történt?
– F. GY.: Nem egészen, mert én nem eladni akartam a könyvet, hanem írni. Polgári foglalkozás után kellett nézni. Így kerültem Puerto Ricóba, ahol állást kaptam az egyetemen. 1964-ben a francia asszonnyal és a két gyerekkel az oldalamon megérkeztünk, és újra bevándorlónak érezhettem magam. Menet közben egy kicsit megtanultam spanyolul. Két évre mentem, harmincöt lett belőle.
– Volt-e olyan pillanata, amikor azt mondta, ez nem fog menni, hazajövök?
– F. GY.: A legelején, ’58-ban igen. De amikor megszülettek a gyerekeim, már nem. Egyébként azt hittem, hogy a francia íróság menni fog majd Puerto Ricóból is. Nem gondoltam, hogy lerombolom magam mögött a hidakat. Mégis ez történt. A magyar emigrációval nem volt szoros kapcsolatom, engem a kinti magyarok nem pártfogoltak. Ki kell mondjam, nekik semmit sem köszönhetek. Kerestem ugyan velük a kapcsolatot, de nem volt kedvem a bokázáshoz. Párizsban André Maurois figyelt fel rám, és továbbadott a Du Nouvel kiadónak, ahol Robert Contesszel és Fejtő Ferivel találkozhattam. Párizsban a francia környezet vett a szárnyai alá. A magyar emigránsköröket kétségbeejtően reakciósnak tartottam. Hallottam én olyat, hogy az ’56-os budapesti forradalom az ezeréves magyar területek felszabadításáért tört ki! Volt egy viccújságom, a Szomorú vasárnap, kigúnyoltam benne a magyarkodásokat. Az első (karácsonyi) szám vezércikkének azt a címet adtam, hogy „Magyar volt-e a kisded?”
A Hétvége mellékletből ajánljuk
– Puerto Ricóban hogy fogadták?
– F. GY.: Szeretettel, türelemmel. Kezdetben a nyugati civilizáció történetét tanítottam, szótárral tartottam az előadásaimat. Azt is elmondtam, hogy Magyarországról jöttem. Látták rajtam, hogy nem amerikai ügynök vagyok. Közben ledoktoráltam Strasbourgban Reményik Zsigmond latin-amerikai éveiből. Marie-val 1978-ban ismerkedtünk össze. Egyre inkább magyar nyelven írtam, a franciám kezdett megkopni. A fejemben fiókok vannak, az egyik kilöki a másikat. A spanyol és a francia így cseréltek helyet bennem. Miközben a magyar megmaradt állandónak, az lehetett a szekrény. Kezdtem komolyan venni a magyart. Szakkönyveket olvastam a libatömésről, és aláhúzogattam azokat a kifejezéseket, amelyeket nem ismertem. Valószínűleg azért nem álltam rá a spanyolra, mert időközben megszerettem a rumot. Ivás közben az ember egy kicsit elereszti magát a trópuson, és ellustul. Eltűnődtem azon, hogy miért cserélek mindig nyelvet, amikor országot cserélek. Micsoda kóklerség ez! Megmaradtam végül a magyar mellett.
– Kubai lányként milyen volt a beilleszkedés Puerto Ricóban?
– M. T. R.: Apám meghalt 1967-ben. A nővérem halála súlyos csapás volt számára. Ráment arra, hogy elhagyta Havannát. Egyszer azt mondta, hogy minden tragikus hős elkövet egy fatális hibát. Az övé az volt, hogy „kiküldte” a gyerekeket Kubából. Ott maradtam az anyámmal egyedül. Tizenhárom éves koromban ért véget a gyermekkorom.
– Most Budapesten tanít angolt az ELTE-n. Hát ez meg hogy történt?
– M. T. R.: Munka nélkül maradtam Floridában. Ami ott teljesen bevett dolog. Ma jössz, holnap továbbmész. A floridai püspökség mintaiskolájában tanítottam tizenkét évig, de aztán ez véget ért. A tanári szerződéseket évente újítják meg a magániskolákban is. Budapesten idegen nyelvi lektor vagyok.
– A rendszerváltás után települt haza, és most ugyanott él, ahol fölnőtt.
– F. GY.: Ciro Alegriának, a perui írónak van egy mondása az öreg indiánról: mióta útnak indult (föntről, az Andokból), minden lépése hazafelé vezetett. Hogy mennyire volt a hazatérésem zökkenőmentes? Sokat lendített rajtam a sok recenzió, amit megírtam a Szabad Európa Rádiónak. Ismertek itthon az írók. Hazatérésemkor mint ablaknyitogatót fogadtak. Kezdetben azt hittem, ez egy dicsőséges hazatérés lesz. Aztán ahogy múltak az évek, csökkent az érdeklődés, bár lettek olvasóim, megjelentek a könyveim, de az úgynevezett kánonba kerülés, amiről persze most se tudom, mit jelent pontosan, elmaradt. Nem osztottak be egyik irodalmi társaságba, vonulatba se, nem tartozom voltaképpen sehová. Kívülálló maradtam, hiába élek itthon most már több mint húsz éve.
– Számít-e méltatásokra a születésnapján?
– F. GY.: Remélem, csupa jót mondanak rólam. Az, hogy megmaradtam magyar írónak, és nem lett belőlem francia, meg hazajöttem, és beledolgoztam magam az irodalmi életbe, talán szimpatikus. Sokat írtam arról, hogy hazakészülök. Ez részemről hazafias alapállás, ha méltatnak, elfogadom. Hogy nem vagyok teljesen olyan, mint az itthoni írótársaim, azt én fogom mindig hozzátenni. Más vagyok, és azért vagyok más, mert Latin-Amerikában szocializálódtam. Életem felét ott éltem le. Mások az elképzeléseim. Amikor jobb- és baloldalról beszélnek, az nekem kínai, mert ezek nem az én normáim.
– Hogy dolgozza föl a mi provinciális életünk kisstílű viharait?
– F. GY.: Aki nem itthon élte át az elmúlt évtizedeket, az ne pofázzon bele. Jöjjön haza tanulni, és hallgassa, mit mesélnek az itthoniak. Ne emelje föl a mutatóujját, és ne mondja el, hogy mit és hogyan kellett volna tenni. Végül is a kívülállást választottam, ez jutott nekem. Akkor meg mit akarok?
