Papp látta, mi a helyzet, sóhajtott egyet, és megírta csodálatos című regényét, a Semmi kis életeket, amely tulajdonképpen nem csinál mást, csak sűríti, folyvást sűríti a tartalmat ebbe a reménytelenül csodálatos címbe, e boldogtalan vidék, a minden groteszk torzítástól csak még ismerősebbé váló Kelet-Közép-Európa elvileg szintén Isten képére teremtett lakóiról. Rólunk, a mi semmi kis életeinkről.
És akkor hirtelen mindenki megértette, miről ír – hallatlan stiláris biztonsággal és dramaturgiai érzékenységgel – ez az ember. Miután ezen is túl volt – tessék, regény! –, újra elővehette a novelláit, és most belőlük közöl erős válogatást. Az írásoknak – különösen az első, a legemlékezetesebb ciklus szövegeinek – bűntények vagy balesetek állnak a középpontjában, hogy mikor melyik, az nem mindig eldönthető.
Hiszen a balesetek és/vagy bűntények mögött folyton egy önmagába záruló, elszigetelt világ képe tárul fel, amelyet valamilyen régi, de még az emlékezetben elevenen élő katasztrófa kilökött az időből.
Ott a hely, ahol ezek az emberek élnek, ahogy és ameddig lehet, ebben zajlik a figurák közös és közönyös önpusztítása.
Az értelmetlen, abszurd halál magától értetődően tartozik hozzá ehhez a közeghez, amely a novellák tulajdonképpeni főszereplője, ebből ragyog ki néha fakón egy-egy aligélet rémes esendősége, amelyekben szinte mindig megjelenik a szexus, az aktus fülledt és meglepően taszítónak megírt életpótléka.
Valami komikus, szánalmas borzalom egyszerre beáll mintegy a teljes reménytelenség örök, kietlenül otthonos hétköznapjaiban, amelyről lassan, az információk ravasz, fokozatos, a krimidramaturgiát hibátlanul működtető adagolása során kiderül, hogy az adott körülmények között sorsszerű volt.
Aztán az események lassan elhalnak, csendben visszasüllyednek ugyanabba az immár végleg visszavonhatatlan reménytelenségbe.
Furcsa módon a katasztrófa utáni világ utolsó életjeleit produkálják ezek a jobbára halálos bűn- vagy balesetek. Minden azután történik már tehát, hogy a Jóisten – ahogy a kötet címében olvashatjuk – megvakul.
A második ciklus szövegei laposodnak el talán kissé, a stílusbiztonság hibátlan, a dramaturgiai masinéria fortélyai is szépen működnek, csak mintha a tétek válnának kisebbé hirtelen. A záró részben aztán megint rendben lesz minden, ezekben az irtózat játszi könnyedségében fogant, szinte derűs ujjgyakorlatokról van szó.
A Papp Sándor Zsigmond-i értelemben vett remény mutatkozik itt meg, hogy – ha minden jól megy – lesz mód a hosszú kerülő úton át beteljesedő testi szerelemben véletlenül kimúlnunk partnerünk zaklatott konyhakése által.
Továbbá marad még a félelem, hogy ha a Jóisten netán tényleg megvakult –és ez a feltevés nem tűnik egészen légből kapottnak –, akkor jó esély van rá, hogy immár egyes-egyedül Papp Sándor Zsigmond figyel ránk. A mi semmi kis életeinkre.
