Engem viszont sokkal jobban érdekelt Claudia Cardinale és Henry Fonda ágyjelenete, legalábbis azt gondoltam, hogy van ilyen a filmben, mert a vitrinekbe kitett képek között határozottan ott volt Cardinale szépen ívelt, meztelen háta, amin Henry Fonda egy jégkockát csúsztat végig. Zaklatottan jöttem ki a moziból, mert hiába vártam a jégkockát, kivágták a filmből, ahogyan a befejező jelenetet is. A mi mozinkban Jason Robards és Charles Bronson – született Charles Dennis Buchinsky – kilovagolt az épülő városból, és eltűnt a dombok mögött. Évekkel később újból végignéztem a filmet, és döbbenten láttam, hogy Cheyenne meghalt. Ez volt a rendezői szándék, de nálunk a hetvenes évek végén minden bizonnyal túl pesszimistának találták.
Szex és halál – sok lett volna egyszerre.
Az Angi Verán csókolóztam életemben először.Március volt, persze a napot is tudom, szerda, délutáni előadás. Gimnáziumi barátnőim többsége már rég túl volt ezen az ügyön, s én, a frissen vakszolt parkettájú kollégiumi szobában izzadó tenyérrel hallgattam előadásaikat, praktikus tanácsaikat arról, miként lehet ebbe a kalandba felkészülten érkezni. Azt mondták, nagyon résen kell majd lenni, amikor a fiú a száját odatapasztja, és kidugja a nyelvét, mert azt a nyelvet majd egy kicsit be is kell engedni, de nem nagyon, nehogy túl nagy teret nyerjen magának odabent. Hoztak egy kólásüveget is, azon mutatták meg a csücsörítésmódját és a nyelvbeengedés pontos mértékét. Az egészet persze teljesen elfelejtettem ott az Angi Vera kellős közepén. Ráadásul a mai napig rosszul gyakorlom a kritika és önkritika bonyolult mechanizmusát, amit pedig a filmből kiválóan elsajátíthattam volna.
Vajúdni is moziban kezdtem, hol máshol. Vicces film volt, valamelyik Jim Carrey, s miközben a poénokon nevettem, sajogni kezdett a derekam. Azóta bármikor látom is a gumiarcú vígjátékost, apró kis nyilallást érzek, azt sem a véletlennek tudom be, hogy a gyerek kicsi kora óra rajong a filmekért.
Azt remélem, életem okos mozigépésze arról is gondoskodik majd, hogy emelkedett hangulatban hagyjam hátra porhüvelyemet. Szívesen néznék például Louis de Funest – eredetileg Louis Germain David de Funés de Galarza –, akkor bizonyosan vicces hangulatban kelnék át a Styx folyón. Ha mellényúl, érzelmes-sírósat vesz elő, a Love storyt például, netán a P. S. I love you-t. Hamár ilyen, legyen inkább a Micsoda nő!, azt huszonötödszörre is hajlandó lennék végignézni. Didaktikusnak gondolnám a Mindhalálig zenét, persze megérteném, hogy az elmúlás allegóriájával üzen. Utolsó utamon kíséretként a filmbéli Jessica Lange helyett jobban örülnék Robert de Nirónak vagy Gene Hackmannek, de beérném Robert Downey Juniorrral is, feltéve, hogy Chaplinként jelenik meg előttem és nem Vasemberként.
Egy biztos: miután célba érnék, elárulnám apámnak, hogyan is végződött valójában a Volt egyszer egy Vadnyugat.
DOROS JUDIT
A Népszabadság munkatársa, miskolci tudósító. 2005-ben jelent meg Átkozott, édes föld című novelláskötete, Gyöngyöspatáról írt riportkönyve 2012-ben e-könyvként látott napvilágot.
