Úgy vélem, ez a hasonlóság elsősorban a történetek alapvető dilemmáiban lelhető föl. Az én-elbeszélők általában olyasvalakik, akiknek különböző külső-belső kényszerek szabályosan előírják bizonyos identitásalakító magán- és csoportmítoszok megjegyzését és továbbörökítését, a hagyományok be- és elfogadását. Félszegségük, életfeladataikra való felkészületlenségük így nem is meglepő: kizárólag emlékeik, történeteik által hozzáférhető felmenőikkel érdemi kommunikációra képtelenek.
Már csak azért is, mert a felmenők rendre fizikailag sem érhetők el, csak például fotók, naplók, feljegyzések médiumán keresztül, sőt még akkor sem, ha egyébként még életben vannak és (legalább elviek ben) rendszeres beszélgetéseket is folytatnak a főhősökkel.
A múlt tehát csak feltárható rejtélyként jelenik meg. Mégis a hozzá való viszonyulás jelenti azt a fix pontot, ahonnan a legteljesebben belátható a kötet egészének panorámája. Mégpedig a múltat hol kutató (I), hol tőle elszakadni próbáló (V), hol azt kéretlen tehertételként felfogó (III), máshol pedig épp a tagadás gesztusával felmutató és megőrző (VII), esetleg épp benne eligazodni próbáló (VIII) szereplők válaszainak, reakcióinak gyűjteményeként.
Így persze az első fejezetben a történetfolyamot lényegében, afféle blazírt deus ex machinaként elindító fotóalbum nemcsak a Desertumban olvasható történetek többé-kevésbé konkrét foglalataként érthető, hanem azok metaforikus keretéül is szolgálhat.
Vincze kötete, amellett, hogy ravasz történetszövésével is tulajdonképp látens regényként működik, vállalása nagyságrendjében is regényszerű.
A szövegek közös nevezője, a mindenfajta haza- és hagyománymítoszokkal, egyáltalán, az önmitizálás bármely formájával való kérlelhetetlen, kritikus szembenézés már önmagában is dicséretes. A szerző azonban, mivel rendkívüli érzékenységgel figyel a részletekre, külsőkre-belsőkre (kulisszákra és lelkiekre) egyaránt, egy újabb csapdát is kikerül: nem szociográfiát készít, s nem is társadalmi igazságszolgáltatást végez, hanem szépirodalmat ír.
Ebben nagy segítségére van a szövegek jellemzően súlyos morális kérdéseit (szerencsére) nem aláásó, egyben azokat az érzelgős elfogódottságtól is megkímélő, finom irónia. Például: „...egyre jobban hittem, hogy óriások vagyunk, és egyre jobban gyűlöltem az ungurokat, akik el akarják venni a juhainkat és a földjeinket. (…) Ez a miénk, fiam, mondtad havonta egyszer, a kézmozdulat hasonló, ugyanaz a hangszín, ugyanazok a szavak, nem hagyhatjuk, hogy az ungurok újra elvegyék tőlünk. Aztán az ungurok nemigen jöttek, hogy elvegyék a juhokat...”.
A kötet kulcsfontosságú momentumának talán leginkább a VI-os számmal ellátott novella párbeszéde számít. A szövegekben folyton megjelenő elvágyódás, dezertálási szándék, illetve a többnyire sikertelen kísérletek, valamint az emlékek és hagyományok fojtó-röghöz kötő kényszere közt itt feslik fel (talán egy csöppet túl átlátszó didakszissal is) a kapcsolat: „Amíg van a ház, számolnak veled, ahogyan én is. Ha már nem lesz, csak távoli kedves rokon leszel, akiről majd néha megemlékeznek. (...) Ugyanaz a történet kísért egész életemben. És nem lehet letenni, nem lehet félreállni, nem tehetek úgy, mintha nem lenne. És addig jó, míg magad is a történet része vagy, hiszen utána már csak meséled őket.”
Igaz, talán nem teljesen interpretáljuk félre a Desertumban olvasottakat, ha az utolsó két fejezet alapján mégis arra jutunk, hogy a történet részének lenni és azt elmesélni valójában nem is annyira különböző dolgok.
Na tessék, már megint a megnyerhetetlen posztmodern műveltségi vetélkedő, sóhajtanánk. Vincze azonban szerencsére nem lép bele a saját maga állította csapdába.
