Az oaklandi Örökzöld temető egyik sírkövén csak ennyi áll: Piano Man. Az ott nyugvó zongoristát Earl Hinesnak hívták, és a dzsesszre gyakorolt hatásáról sokat elmond, hogy a fiatal Louis Armstrong rendszeresen odahajolt hozzá a szólói végén: Köszi, öregem!
1969-ben csodálói egy tizenkét lábú, 1904-es Steinway zongorát ajándékoztak Earl Hinesnak. A hangszer oldalán ezüsttábla hirdette: „Earl »Fatha« Hines. A világ dzsesszbarátainak ajándéka. Ez a zongora egyedülálló a világon, és annak az embernek a hatalmas géniuszát fejezi ki, aki életében sosem játszott egyetlen szomorú hangjegyet sem egy olyan bolygón, amely gyakran zuhant kétségbeesésbe."
Az 1903-ban született Hines tehetségét már azelőtt fölfedezték, hogy a „jazz" szó megjelent volna a köznyelvben. Kikötői műszakvezető apja egy banda kornétosa volt, mostohaanyja templomi orgonista, egyik velük élő nagybátyja többféle rézfúvóson is játszott. Ő is kornétán kezdte, de még kicsi volt hozzá: megfájdult tőle a feje, így inkább zongoraleckéket vett. A középiskola kedvéért Pittsburghbe költözött, ahol operetténekes nagynénjénél lakott, és feltett célja volt, hogy hangverseny-zongorista lesz.
Sajnálatos módon Pittsburghben abban az időben nem Beethovent vagy Mozartot játszottak a mulatókban, így amikor a kamasz Earlt unokatestvérei beavatták az éjszakai élet rejtelmeibe, a világ elveszített egy sokat ígérő komolyzenészt. Az énekes Lois Deppe kísérője lett, s ebben a minőségében máris egy mérföldkő fűződik hozzá: ők voltak a világon az első rádióban fellépő fekete muzsikusok. Tizenhét évesen apai engedéllyel kimaradt a középiskolából, és heti tizenöt dollár, szállás, valamint napi kétszeri étkezés fejében hivatásos zenésznek állt.
A család egyik zongorista barátja szólt a rokonságnak, hogy a srác túl jó Pittsburghhöz.
„Szétverem a fejeden a botomat, ha legközelebb itt talállak!"
hirdetés
– mondta barátságosan, s Hinesnak több se kellett. Huszonegy, amikor Chicagóba megy, ahol a fekete zenészek szakszervezeti klubjának biliárdtermében összefut a nála csak három évvel idősebb Louis Armstronggal. Ami ezután következik, az a műfaj egyik meghatározó időszaka: Armstrong és Hines a híres Hot Five-, majd Hot Seven-felvételen megújította, koncertképessé, a széles közönség számára is befogadhatóvá, azaz kereskedelmi sikerré tette a dzsesszt.
Mivel az akkoriban használatos pianínók nem voltak elég hangosak, Hines részben kényszerűségből, részben a gyerekkori fúvósemlékek miatt újszerű, „trombitastílusnak" elkeresztelt játékmódot fejlesztett ki. Jobb kezével oktávokat játszott, hogy hangosabb legyen, míg bal keze egészen fantasztikus ritmusokat és akkordokat játszott. A két végtag egymástól látszólag teljesen függetlenül mozgott, szinte versenyzett egymással, ám a legteljesebb szétesés közben is pontos maradt, és mindig akkor ért vissza a tökéletes összhanghoz, amikor kellett. Ha pedig ez is kevés lett volna, még ott volt a pedál is, amellyel hosszú csengést adott a kiemelendő hangoknak, így szegény dobosnak egyszerre három ritmusra kellett ügyelnie. Ezt tekintik a modern dzsesszzongorajáték születésének, ide nyúlik vissza akár Art Tatum vagy Errol Garner, akár Oscar Peterson és Ahmad Jamal stílusa.
Hines, Armstrong és Zutty Singleton dobos megalapította a „szentségtelen háromságot": megfogadták, hogy tűzön-vízen át együtt maradnak. Nem így alakult, de Earl, akkor már „Apa" Hines a negyvenes évek második felében újra öszszeállt Armstronggal, és akkor sem voltak kispályások. Hines saját big bandje közben több mint egy évtizeden át volt a chicagói Grand Terrace Café házi zenekara. A hely Al Caponéhoz tartozott, aki a következő instrukciókkal látta el a muzsikusokat: Ti csak tegyétek a dolgotokat, mi biztosítjuk a védelmet. Ha jönnek a zsaruk, legyetek olyanok, mint a három majom, ti nem láttatok, nem hallottatok semmit, és főleg nem beszéltek. A dolog egészen 1940-ig tartott, amíg el nem tűnt a Grand Terrace menedzsere. Ed Foxot azóta sem találják...
Mindenesetre aki a harmincas-negyvenes években Amerikában zongorázni tanult, az Earl Hines játékán nőtt föl. A Grand Terrace-ban heti huszonkét (!) fellépésük volt, akadtak hetek, amikor a rádió mind a hét este egyenesben közvetítette a koncertjüket. A 40-es évek végéig együtt tartott zenekarban játszott Dizzy Gillespie és Charlie Parker – nagy kár, hogy a zenész-szakszervezeti bojkott miatt nem készültek felvételek a bebop boszorkánykonyhájáról. Hines mosolygós, barátságos ember és jó főnök volt, mindent megtett, hogy Parker tehetsége kiteljesedhessen, de végül kirúgta: a szaxofonos „nem ismerte az órát", hiába aludt néha a színpad alatt, mindig el tudott késni a koncertekről.
hirdetés
A bigband-korszak és az Armstrong All Stars zenekar végével Hines Oaklandbe költözött, dohányüzletet nyitott, és csak másodállásban zenélt. 1964-ben rábeszélték három New York-i koncertre, ahol újra felfedezték. Ettől kezdve hihetetlen tempóban készített lemezeket, volt év, hogy tucatnyit is kiadott. Híres volt róla, hogy bement a stúdióba, majd másfél óra múlva kisétált az ajtón: kész volt egy tökéletes album, amin semmit sem kellett változtatni. Végzetes szívrohama előtt pár nappal még vígan koncertezett.
Biztosan nem volt tökéletes, különben felesége nem vált volna el tőle öregkorára. Ám végső jellemzését hagyjuk Count Basie-re, aki mégiscsak tudta, miről beszél: Earl Hines volt a világ legjobb zongoristája.
A bigband-korszak és az Armstrong All Stars zenekar végével Hines Oaklandbe költözött, dohányüzletet nyitott, és csak másodállásban zenélt. 1964-ben rábeszélték három New York-i koncertre, ahol újra felfedezték. Ettől kezdve hihetetlen tempóban készített lemezeket, volt év, hogy tucatnyit is kiadott. Híres volt róla, hogy bement a stúdióba, majd másfél óra múlva kisétált az ajtón: kész volt egy tökéletes album, amin semmit sem kellett változtatni. Végzetes szívrohama előtt pár nappal még vígan koncertezett.
