Immár negyedik kiadásban jelent meg Bodor Ádám válogatott elbeszéléseket tartalmazó, mind a terjedelmét, mind az irodalmi súlyát illetően vaskos kötete, s miután ez az – első alkalommal 1992-ben napvilágot látott – válogatás az ezredforduló magyar prózairodalmának egyik csúcsteljesítménye, biztos vagyok benne, hogy ezt a kiadást még számtalan követi.

A szerzőben évtizedek óta halmozódik az az élményanyag, amelyből irodalmi fölépítményének szilárd, mással össze nem téveszthető alapja összeállt, s egyelőre nem sok jel mutat arra, hogy az elmúlt hatvan-hetven évben megélt, s irodalmi formába öntött tapasztalatai ne volnának érvényesek ma is. Az eszünkkel tudjuk, a szívünkkel pedig érezzük, hogy a bodori figurák költött alakok, akiknek valóságos, e világi modelljük nem nagyon lehet. Tisztában vagyunk azzal is, hogy azok az Istentől, embertől és állattól reménytelenül elhagyott belső tájak, amelyeket az elbeszéléseiben (pontosabban el nem beszéléseiben) bejá­runk, csak az író képzeletében léteznek. S mégis, mégis: olyan szorongatóan ismerős a világa, mintha mi is ott születtünk volna, ahol az örömtelen idő nem múlik, csak telik.

Fülszövegként Kálmán C. György gondolatát közöltem volna: „Kíméletlen, megkövült, örök érvényűnek látszó világ: kénye-kedve szerint változtatja az embereket, de semmi remény, hogy bármi is változzon benne. Ha akarjuk, Románia, ha akarjuk, Kelet-Európa vagy a diktatúrák világa – de talán a világ, általában. Sötét kép: csak a menyétek fénylő gombszeme világít, csak ők kergetőznek, üzekednek vidáman, s még hálásak lehetünk nekik – nélkülük egyedül maradnánk”.  

Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz
Negyedik kiadás
Magvető, 3490 forint