Aki ma, az elmaradt alkotmányozó nemzetgyűlésről, az „elsikkasztott népakaratról”, a „magyar álomról” beszél, Csurka szellemét idézi föl, aki ezt ordibálta úton-útfélen, amire Antall József kesernyés gúnnyal jegyezte meg: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”
Nem tetszettek, mert nem volt kivel.
A magyar társadalom 1956-ból, a valódi forradalomból azt tanulta, hogy forradalmat csak végső kétségbeesésében csinál az ember, amikor nincs veszítenivalója. A magyar társadalom nagy többségének akkor is volt és ma is van vesztenivalója.
Nemcsak a magyar elit, a társadalom is büszke lehet az akkor kötött megállapodásokra és megállapodókra. A jogállami intézményeknek voltak hiányosságaik és ellentmondásaik, de demokratikus jogállami intézmények voltak, amelyek egyszerre épültek a legjobb magyar hagyományokra, tudásokra és az európai értékekre. Először volt többpárti parlamentünk, amelybe ugyan sok ostoba és nevetséges képviselő és párt is bekerült, de az első három ciklusban még komoly munka folyt, és
a képviselők többsége még nem zsákmányszerzésre használta a helyét.
Sólyom László Alkotmánybírósága, Hagelmayer István Állami Számvevőszéke, Solt Pál Legfelsőbb Bírósága, Györgyi Kálmán Legfőbb Ügyészsége, Surányi György Magyar Nemzeti Bankja, Kosáry Domokos Magyar Tudományos Akadémiája, Hankiss Elemér Magyar Televíziója, Gombár Csaba Magyar Rádiója mind-mind független, minőséget és hitelt adó, autonóm alkotmányos intézmények voltak.
A rendszerváltó kormányok súlyos gazdasági örökséggel néztek szembe. Gazdaság- és társadalompolitikájuk keveréke a tévesztéseknek és a javításoknak. Mégis, a világ egy főre jutóan legeladósodottabb országát először a „jobboldali” Kupa-programmal, majd a „baloldali” Bokros-csomaggal sikerült államcsőd nélkül kikormányozni a válságokból, és fenntartható növekedési pályára állítani. Nem igaz, hogy az első évtized szükséges reformjai váltották ki a későbbi szélsőséges politikai indulatokat, szülték a radikális politikai erőket.
A mai Fidesz és növekvő Jobbik nem az első, hanem a második évtized torzszülöttje. Nem igaz, hogy a magyar rendszerváltás első évtizedét egy urbánus-népi, mucsaizó-zsidózó szellemi és gyakorlati hideg polgárháború határozta volna meg.
Ez a harc a rendszerváltó elit egy részében folyt, hidegen hagyva nemcsak a társadalom többségét, hanem a kilencvenes évek végén megjelenő új elitet is. A társadalom establishment ellenes indulatai inkább arra vezethetők vissza, hogy a rendszerváltó elit – az MDF és az SZDSZ, illetve holdudvaruk – nem velük, munkanélküliségükkel, elszegényedésükkel, magányosságukkal törődik, hanem saját problémáival van elfoglalva, a legcsekélyebb mértékben se szolidáris velük. A „földet vissza nem veszünk” nemcsak szellemes, de tisztességes Esterházy-gondolatához az elit csak annyiban tartotta magát, hogy először nem földet, csak privilégiumokat vett vissza. Az MSZP horni kisember-politikája 1994-ben, majd az orbáni Fidesz polgárteremtő mítosza 1998-ban ezért talált nyitott fülekre. A magyar társadalom többsége nem magyar vagy szabad demokrata akart lenni, hanem biztonságban és jobban, magyar Ausztriában vagy a kádári aranykorban kívánt élni.
Erre az első évtized meg is adta az esélyt. Magyarország az elsők között jutott be az euroatlanti intézményekbe. A magyar politikai, gazdasági és társadalmi, sőt tudományos és művészeti teljesítmény kiemelkedett a kelet-közép-európaiak közül. Amit egyetlen, vékonyka elittel és a Kádár-korban munkára és teljesítményre/önkizsákmányolásra dresszírozott társadalommal el lehetett érni, elértük.
|
A magyar társadalom nagy többségének ma is van vesztenivalója
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A hatvanas évek közepe óta fölhalmozott anyagi és szellemi civilizáció, az együttműködésre és konszenzusra épülő kultúra, magatartásminta a határához érkezett: vagy megteremtjük egy szélesebb és nyitottabb elit, illetve rugalmasabb és ugyanakkor szolidárisabb társadalom oktatási, egészségügyi és szociális feltételeit fenntartható növekedés mellett, vagy föléljük, kiosztjuk-kifosztjuk a felhalmozott anyagi és szellemi tőkejavakat. Az első szélesebb társadalmi megállapodást, az európai Magyarország közös nemzeti céljainak meghatározását jelentette, a második a belső konfliktusok végigvitelét, az erő(szak) alkalmazását saját választói csoportjának érdekében. A politikai, gazdasági, szellemi és médiaelit a meglévő és a potenciálisan megszerezhető javak újrafelosztása, a hideg polgárháború mellett döntött.
A magyar rendszerváltás elkanyarodása, hanyatlása az ezredfordulón nem valamilyen súlyos válság vagy külső befolyás hatására történt, hanem ellenkezőleg, a viszonylag jó helyzetünk következménye.
Nem a rendszerváltásban történt csalódás szavazta ki 1998-ban Hornt a hatalomból, hanem a megnövekedett korrupció. A választók egészen 2006-ig nem érezték úgy, hogy rosszabbul élnek, mint négy vagy nyolc éve. A politikai osztály a többi elitek együttműködésével elkezdte a választók államosítását, saját legitimációjának gazdasági kompenzációval való megvásárlását. Az a központosított állam, amely a deregulációs és decentralizációs, majd liberalizációs és privatizációs hullámok révén folyamatosan veszítette súlyát és befolyását a nyolcvanas évek eleje óta a magángazdasággal és a civil szférával szemben, most a központosítás, a regulálás ellensúlyainak gyengítésére törekedett.
2001-től az állam megkísérelte visszafoglalni a magángazdaság által elfoglalt területeket, és a politikai osztály mind a vörös, mind a narancsos sarokban hinni kezdett az állam által hajtható növekedési politikában, a szociális rendszerváltásban, a kisemberek felemelésében, sőt, az életformák szabályozásában. Ezzel nemcsak letértünk a fenntartható növekedési pályáról, hanem
észrevétlenül rendszert váltottunk:
egy félpiaci rendszerről a félállamira, a liberális demokratikusról először az illiberális demokratikusra, majd a tekintélyelvű rendszerre.
A vezér- és tekintélyelvű fordulat erősítette az állami központosítást, és a centralizációs folyamat vitt a vezérelvű tekintélyi politika felé. Az elit egyik fele a nemzet és a haza, a másik fele a demokrácia és a modernizáció nevében kívánta kizárni először csak a másikat, majd a másik szavazóit is. Folyamatos, az egész ciklusokat át ható ígéretháborúk indultak, és az ostoba osztogatás után a kínkeserves megszorítások következtek. A kormányok a hazudozás és a korrupció, az erőszakoskodás és a megvesztegetés eszközeivé váltak. Elkezdődött a pártok, majd a parlament tekintélyének kölcsönös lejáratása, megkérdőjeleződtek a demokratikus választások és egymás után az alkotmányos ellensúlyok. 2006 őszén bekövetkezett az állami tekintély válsága: mind a kormány és a parlament, mind az alkotmányos ellensúlyok tekintélyüket veszítették, hiteltelenné váltak.
|
Minden oroszok vezére visszatért. Újra itt van a nagy csapat
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A kétharmados Orbán-kormány hatalmas felhatalmazásával végrehajthatta volna az elmaradt reformokat, visszavihette volna a gazdaságot a fenntartható növekedési pályára, helyreállíthatta volna az állam tekintélyét egy társadalmi konszolidáció keretében. A válság gyors kezelése után békét, nyugalmat és igazságosabb társadalmi elosztást teremthetett volna, erős gazdasággal, hiteles és megbízható politikával lépve ki újra Európa és a világ színpadára. Nem ezt tette. Élére állt a reform- és Európa-ellenes politikának, felélte a gazdaság és a társadalom tartalékait, fenntarthatatlan pályán vezeti a gazdaságot, folyamatosan szükségállapotban tartja az országot, és öt év után ismét előidézi az állami tekintély és hitelesség külső és belső válságát.
Nem az a baj, hogy Ausztriától és a visszaerősödő Nyugattól kerültünk messzebb, hanem hogy önmagunktól.
Tehetséges gyerekeink és unokáink menekülnek Nyugatra, tehetségtelen és ostoba kormányunk menetel Keletre, de ami rosszabb, megyünk saját mocsarunkba, saját szellemi és erkölcsi perifériánkra. Magyarország saját civilizációs eredményeit semmisítette meg, saját kulturális szintjét vitte le, saját magatartásmintáját tette erőszakos, „ki ha én nem” stílusúvá. Letaposni a kisebbet, a gyengébbet, a szegényebbet, a nőt, a gyereket, az öreget, a nem közénk valókat, a más nemzetbelieket.
Eltaposni, mert megtehetem.
A nemzetek versenyében 1956-ban a nagyok elleni bátorságunkkal tűnhettünk ki, de a megtorlások mélypontja után a nemzet békés teljesítményével vált példává az ország harmincöt éven át az ezredfordulóig. Magyarnak lenni nyugodt büszkeség volt. Magunk csináltuk meg magunkat. Ma magyarnak lenni szégyen. Magunk tettük tönkre magunkat. Kívánjunk egymásnak jó éjszakát! Vagy lesz még egyszer reggel is?
