Az idén harmincéves Artus darabja a bő vízhasználatra és a tajcsicsüanra épül. No meg egy párbeszédre, amit a rendező-koreográfus Goda Gábor folytat Hérakleitosszal, a Philipp György vezette, színes esőkabátot és gumicsizmát viselő, tizenhét tagú Á la cARTe kamarakórus tolmácsolásában, kísérőként egy elhangolódott, rozoga zongorával. (Zene: Melis László, Philipp György.)

Belefulladhatnánk a közhelyekbe és a tudálékos modorosságba. Ahogyan a Cseppkánon puszta látványosság is lehetne a medencével, háttérben a kivetített, minőségi videoanimációval, főleg a zuhogó, színpadot elárasztó esőpermettel. Mégsem a víz az úr. Merthogy ott az ember a maga tétova, törékeny, rebbenő vagy éppen erőszakos, durva mozdulataival. Ahogyan ellöki, öleli, legyűri a másikat, amilyen ügyesen, rutinnal hárítja, védi ki az érintéseket. Ahogyan a közeledésben ott az éber távolságtartás, a rettegés a kötődéstől. Bakó Tamás, Debreczeni Márton, Mózes Zoltán, Nagy Csilla, Virág Melinda ezekben a duókban is mind kivívja a figyelmet, és néha olyan, mintha filmet néznék, széles óriásvásznon. Az est egyik legremekebb epizódja Baranyai Imre, Gregus László és Izsák Szilvia tajcsicsüanművész csoportos mozgása három Artus-táncossal a medencében.

Az előadás puszta látványosság is lehetne a zuhogó, színpadot elárasztó esőpermettel. Mégsem a víz az úr Posztós János / Müpa

A fanyar humorú, néhol józan melankóliába hajló mű azt a pillanatot keresi, amikor úgy hisszük, megleltük a rendet. Azt, amit nyugalomnak is nevezünk, és amiről tudjuk, hogy átmeneti, mégis az ellenkezőjét reméljük. Goda azonban nemcsak kutatja, hanem többször meg is találja ezt a pillanatot. Fenséges vizuális erejű, meditatív, költői világot teremt, amelyben nincs stílusidegen elem, és a grandiózus egész tele van részletszépségekkel – a férfiak lenvászon ruhájától az ing színén át egy borospohárig. Az egyszerre sziszifuszi, nagystílű és érzéki produkció magán viseli az alkotója kézjegyeit, de most sincs önismétlés, ahogyan mesterkéltség sem, csakis eredetiség és mélység. Az olyan habitusú alkotókat, amilyen Goda is, nevezi a latin arbiter elegantiarumnak; az elegancia mesterének.

A magyar táncszcéna nívóját magasan felülmúló, hipnotikus hangulatú totális színház nemzetközi mércével is különleges teljesítmény. A számvetés, a szabadság és a koncentráltság, az esztétikai és a szellemi harmónia zsinórmértéke. Elkezdhetnék az egészet elölről – mondtam magamban a tapsrendnél.

Cseppkánon – Hogy vagy, Hérakleitosz?
Artus – Nemzeti Táncszínház a Müpa színpadán