Az út Zugló állomáson kezdődik, a sínek valahol a Körvasút sornál indulnak, amely emitt egészen kellemes tájként jelenik meg, nem úgy, mint amilyen valóságban. A töltés mellett miniatűr tűzoltók sürögnek egy gumicsónak körül, arrébb kolbászdák és sörözők láthatók, az egyik büfé tövében éppen kitört egy kis verekedés – rettentő valósághű minden.
Pár lépés után a Városliget tárul szemeink elé, a gyönyörűen megformázott Vajdahunyadvárával, az Állatkert legjellegzetesebb építményeivel, majd a Hősök terére vethetünk egy madártávlati pillantást vagy akár többet is, utóbb a hasonló igénnyel megkomponált Nyugati pályaudvarra és a kicsit hiányos, de látványos Andrássy útra – miközben alant vígan robog a kisvonat.
Jön aztán valami profilidegen western-városka, és hopp: a viszonylatot követve máris a középkori várral (előbb királyi nayaraló, később a MADISZ Sirály Sportepülő Szakosztály tanyája) kiegészülő tatai tó partján találjuk magunkat, ahol viszont a vízi élet olyan pezsgő, mint amilyen a való világban soha. Még egy vitorlás is jutott a zöld üvegre.
Némely földszintes lakókörnyezeteket, erdőcskéket, vadon legelő kicsiny birkákat és egy szemmel láthatóan remekül prosperáló magyar parasztgazdaságot elhagyva kisvártatva Pannonhalmára, majd a győri pályaudvarra érkezünk, amely mellett tizenöt fizető néző élvez egy labdarúgómeccset, aztán egy csudás napraforgótábla mellett ellépve Nagycenkbe érkezünk, a szintúgy remekbe szabott kastélymakettben gyönyörködni.
A következő megálló Sopron, ahol szintén megtekinthetők a főbb nevezetsségek (Tűztorony, Kecske-templom), majd váratalnul megszűnik a sín, amely a követlező teremben a szelíd burgenlandi tájon, közelebbről a Bad-Deutsch-Altenburgi kordonos művelésű szőlőültetvények és a caruntumi római romok mellett indul újra. Jön még egy pazar külszíni fejtés, és már meg is érkeztünk a hipermodern bécsi főpályaudvarra, amely itt már a teljesen kész állapotát mutatja (igazából még nincs készen).
A Belvederét magunk mögé utasítva hamarosan a melki apátság szigorú tömbjéhez érkezünk, azután a romantikus szabású Dürsteinbe, ahol a vonatot elnyeli egy hatalmas hegy alagútja. Lenyűgöző méretek.
|
| fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A megegyező nevű kétüteműről elnevezett Wartburg vára (mások mellett Szent Erzsébet egykori lakhelye) magaslik a háttérben ezután, az előtérben Eisenach ódon városa mutatkozik be a nézőnek, a település emblematikus épülete, a Nikolaitor szintén elképesztő pontosságggal jelenik meg. Átmegyünk még Uelzenen, Rothensteinen és meg is érkezünk a végállomásra, Leuchtenburgba, amely egy ugyancsak híres várral büszkélkedhet.
Az utolsó installáció egy autósmozi – ott jártunkkor a Rózsaszín párduc c. rajzfilmet élvezte a nagyérdemű –, valamint egy óriási, fehér kesztyűs plasztik hot-dog, a helyi büfé égre meredő ékessége.
Még kukorékol is
Mint a Miniverzum ötletgazdájától, Kocsis Attilától megtudhattuk, a látványosság elkészítése nagyjából 30 000 munkaórát vett igénybe, mindösszesen ötven ember dolgozott a terepasztalon. A néző durván 600 épületet, ötezer figurát és fát, ezer kisautót és száz szerelvényt tudna összeszámolni rajta, ha tudna. Az építéshez 1,2 km sínt, 5 tonna faanyagot, 2 tonna gipszet és kb. 20.000 csavart használtak fel.
Csak egy terepasztal méretesebb nála, mondják, az a keszthelyi Helikon múzeumban látható, a kidolgozottságot tekintve azonban kétségtelenül ez a legeslegelső (mondják). A készítők – a korszellemnek megfelelően – odafigyeltek arra is, hogy ne csak bámuljunk.
Több ponton monitorokat helyeztek el, amelyek révén a látogató megszerezheti az adott városról szóló képes-szöveges alapinformációkat, emellett kap egy plusz-szórakozási opciót: gombokat nyomogathat, s ezzel fényeket kapcsolhat be, darukat irányíthat, vicinálisokat vezérelhet, háziállatokat bőgethet-nyeríttethet-kukorékoltathat meg.
