Tetszeni akart valakinek a mocsok közepén

MEGYESI GUSZTÁV: Jó meglátás, bár számomra ez kevéssé lényeges a filmben. A gyönyörű, öntörvényű, ázsiai mesét minden korban el lehet helyezni.

De ha a hetvenes évekről beszélünk, valóban „mesevilágra” hasonlított.

Akkoriban üzemi újságnál dolgoztam, huszonéves voltam, elbohóckodtuk az egészet. És néha beköszöntött a szabadság is, mert elmehettünk Prágába. Vagy Lengyelországba, ahol sefteltünk a forinttal, dollárral, aztán Krakkó legelőkelőbb éttermében vacsorázhattunk. De a rókatündér nagyon hiányzott a meséből.

MAGAZIN: Már a forgatás közben is érezték, hogy a film be fog jönni a közönségnél?

BALSAI MÓNI: A forgatás széttördelt folyamat, nagyon kell tudni az egész ívét, hogy kézben lehessen tartani. És az ember csak a végén látja, hogy sikerült-e, amit gondolt vagy nem. De ahogy teltek a napok, érezhető volt, hogy a stáb tagjai egyre nagyobb lelkesedéssel, örömmel és boldogsággal vannak jelen. Felvetődött, hogy a nézők nem fogják érteni a filmet. Ez nagyon meglepett volna. Járunk közönségtalálkozókra. A legnagyobb dicséret, amikor azt mondják, hogy a film után még fél napig mosolyognak.

MAGAZIN: Publicisztikában megoldható lenne egy derűsebb hangütés?

MEGYESI GUSZTÁV: Nem.

Hogy írjak derűsen a menekültüldözésről?

De a panelcikkek borzasztó unalmasak. Afféle publicisztikagyárosként működöm. Csinálom, csinálom, próbálok csavarni egyet a témán, keresem a formát. Még azt tanultam a hetvenes években, hogy a jó publicisztika nem didaktikus, hogy „véleményem szerint mondjon le a kormány”, hanem olyan, mint egy háromperces, szépen felépített zeneszám. Amúgy se szeretnék senkit mozgósítani a cikkeimmel. Megijednék, ha írnék valamit, és az emberek kék színű póló helyett elkezdenének zöldben járni.

MAGAZIN: A Magyar Ifjúságnál dolgozni mennyire volt derűs?

MEGYESI GUSZTÁV: Sok mindent megengedtek nekünk. Az Élet és Irodalomban pedig már eleve kedvező helyzetben voltunk, mert a kulturális minisztériumhoz tartozott, nem pedig a párt agitprop osztályához. A Magyar Ifjúságnál elmehettem Pusztavacsra, az ország középpontjára riportot írni, hogy miért olyan népszerű a fiatalok körében.

Kiderült, hogy van ott egy kivágott asztal, és a lányok szívesen vesztik el rajta a szüzességüket. A csősz mesélte, leírtam, és megjelenhetett. A botrány abból lett, hogy azt is megjegyezte, nem itt van az ország közepe, hanem a szarvasi arborétumban...

Három tabutéma volt: mit keresnek itt az oroszok, miért van egypártrendszer, miért nem szabadítjuk fel Erdélyt.

MAGAZIN: Ma tudna olyan témát mondani, amiről nem írna?

MEGYESI GUSZTÁV: Ez nemcsak öncenzúra, hanem gusztus kérdése is. Nagyon nehéz például a nincstelenekről írni. Nemrég láttam egy megrázó jelenetet. Negyven fok van napon, egy kis szürkés-őszes hajú, ötven év körüli hajléktalan nő felteszi a padra a lábát, és elkezdi pirosra lakkozni a körmeit. Tetszeni akart. Megmutatni, hogy ő nő, és ebből a mocsokból is ki tud emelkedni.

De ezt nehéz úgy megírni, hogy ne én hatódjak meg a cikkben,

hanem az olvasó.

BALSAI MÓNI: Ez is valami olyasmi, amire a Liza próbál rezonálni. Valahogy kiemelkedni a hétköznapok reménytelenségéből.

MAGAZIN: Akkor ma Lizát életre kelteni súlyosabb feladat, mint Lady Macbethet játszani a színpadon?

BALSAI MÓNI:Ez túlzás, de valahol igen. Láttam egy felmérést a fesztiválfilmek témáiról: nemi erőszak, családon belüli, gyerek elleni erőszak, menekültek, az összes borzalom. Humor, pozitív szemlélet alig. Döbbenetes, mennyire zárt a szellemi életünk. Több reményt, hitet kellene adni, felfedezni, minek lehet örülni az életben.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

MEGYESI GUSZTÁV: Úgy ráközelíteni a valóságra, ahogy például a cseh film tette. Az emberek nagyon unják az okoskodó cikkeket. Az ismerőseim a régi írásaim kapcsán soha nem arról beszélnek, hogy „te mindig a reformok mellett voltál”, meg hogy „szélesíteni akartad a demokratikus jogokat”. Dehogy! Arra emlékeznek, hogy családi ebédemről írok, amelyen ott van a lányom a svéd férjével meg egy erdélyi rokon, aki románul beszél a nőjével, így aztán semmire se megyek a magyarommal. A saját lakásomban! Ezt megjegyzik, mert ez személyes.

MAGAZIN: A Liza, a Saul és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan sikere azt jelzi, hogy az új filmes nemzedék megtalálta a saját nyelvét.

MEGYESI GUSZTÁV: Nekem nagyon tetszik, ahogy

fütyülnek a tradíciókra, és újra felfedezik a világot.

Az irodalomban is. Érdemes elolvasni Péterfy Gergelytől a Kitömött barbárt. Ha én mesélem el, hogyan pusztulnak el emberek a kolerajárványban, soha nem veszitek kézbe a könyvet, itt meg olyan erővel van leírva, hogy magával ragad. De beszélhetnénk Dragomán György vagy Grecsó Krisztián regényeiről is. Utóbbival egy szerkesztőségben dolgozom, ugyanazokon a dolgokon akadunk ki, de egészen másképp fogalmaz meg mindent.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

BALSAI MÓNI: Szerintem is erre kéne figyelni. Sok remek történet vár még arra, hogy hatásosan elmesélhessék őket.

MAGAZIN: Mennyire tudatos az irányváltás?

BALSAI MÓNI: Beszélgetünk róla, megfogalmazódnak dolgok, de azért ezt nem nevezném általános szemléletváltásnak. Van, aki ezen az oldalon áll, van, aki egy másikon, ez így természetes. Én annak örülök, hogy van rá lehetőség, hogy ebbe az irányba is elinduljunk.

De ez nem egy zászló, ami alá beállunk, hanem emberek gondolatai, akik nemcsak a nyomasztó dolgokról, hanem valami pozitívról is szeretnének beszélni az életben.

A művészet nem mondhat le arról, hogy örömet szerezzen, és kitörési pontokat villantson fel a legnehezebb, legreménytelenebb helyzetekben is.

MEGYESI GUSZTÁV: Szeretünk panaszkodni, hogy manapság szétesnek a közösségek, nincsenek beszélgetések. Bezzeg annak idején a filmesek, az írók meg az újságírók éjjel-nappal a világ nagy dolgairól beszélgettek. Ám ennek volt egy olyan kimenete is, hogy egymást hülyítettük. Ültünk, és mondtuk, mondtuk a végtelenségig a magunkét, de lényegében soha semmi se változott, ebből erős cinizmus fejlődött ki, ami már fogva tartott. Ha Ujj Mészáros Károlynak ilyen társaságban kéne ülnie, biztosan nem csinálná meg a Liza, a rókatündért, eszébe se jutna. Mindegy. Övék a jövő.