A németül kiválóan beszélő rendező a bécsi Collegium Hungaricum ajánlásával kezdett dolgozni a Theater Brettben, ahol első rendezése a Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című, nagy sikerű regényéből született darab színpadra állítása volt. A Grecsó-darab – amelyben a már említett Nika Brettschneider is játszott – kitűnő fogadtatásban részesült az osztrák fővárosban, nagy sajtóvisszhangot kapott, s idehaza is a mai napig telt házas előadásokat produkál a pesti Rózsavölgyi Szalonban, amelyet Léner az egyik legszabadabb és legkreatívabb színházi műhelynek tart.
A Mellettem elférsz bécsi sikere alapozta meg azt is, hogy Lénert a Theater Brett újra meghívta rendezni. Arra a kérdésemre, hogy Bécsben miért éppen az írónőként kevéssé ismert Polcz Alaine önéletrajzi művét választotta, a rendező azt válaszolta: elsősorban Nika Brettschneidernek keresett darabot, mert szerinte a Csehszlovákiából 1968-ban Nyugatra emigrált művésznő a legkülönlegesebb színészek egyike, akivel valaha dolgozott. Rendkívüli színpadi érzékkel, finom ízléssel és magas kulturáltsággal rendelkezik, mély átéléssel képes megjeleníteni Polcz Alaine regényhősét.
Azzal kapcsolatban, hogy rendezőként tapasztalt-e szakmai értelemben vett különbséget a német vagy osztrák és magyar színészek között a mindennapi munka során, Léner azt válaszolta: nem a színészek között van eltérés – hiszen Magyarország tele van zseniális művészekkel, akikkel számára megtiszteltetés dolgozni –, hanem az említett társadalmakban tapasztalható „mentális erőnlétek" között. – A német és osztrák színészek „nem jobbak" vagy „nem rosszabbak" a magyaroknál – mondta –, hanem jobb mentális és fizikai állapotban dolgoznak, mint a kelet-európaiak, hiszen lényegesen nyugodtabb, biztonságosabb körülmények között élnek.
Az új bécsi előadásról a rendező azt mondta: a regény német fordítása alapján készített egy színpadi változatot, amelyet Nika Brettschneiderrel közösen véglegesítettek, s azt szerették volna a fókuszba állítani, hogy a XX. század még most, 2016-ban sem tekinthető „múlt századnak". Mint fogalmazott, a század szenvedéstörténetét még mindig hurcoljuk magunkkal, hiába próbáljuk meghaladottnak hazudni, nagyon is élő valóság. A rendszerváltáskor szerinte esélyt kaptunk: „Nyissuk ki az ablakot, és szellőztessünk ki, de ma már látjuk, hogy ez nem sikerült, s valamit nagyon elrontottunk." – A reménytelennek tűnő újrakezdés miatt ma már annyi keserűség és csalódottság gyűlt föl bennünk az elmúlt huszonöt év alatt – magyarázta –, hogy abban sem lehetünk biztosak, tényleg kinyílt-e az a bizonyos történelmi ablak, s nem csuktuk-e magunkra megint.
S hogy a saját magánéleti élményei mennyiben játszottak szerepet a rendezés során? Erről szólva elárulta: a budapesti Eötvös gimnázium német tagozatos diákjaként iskolatársaival ott volt a Parlament előtt a harmadik köztársaság 1989-es kikiáltásakor, s csodálkozó arccal nézte azt a sok-sok derűs, felszabadult embert, akit ma már hiába keresne ebben az országban. – Úgy eltűntek körülöttem a jövőben bízó, reménykedő emberek a társadalomból, ahogyan felnőtt korunkra lassan egyenként eltünedeztek családtagjaink és rokonaink a nagy karácsonyi asztalok mellől – fogalmazott.
A regény
Polcz Alaine (1922–2007) pszichológus, író, Mészöly Miklós felesége.
A tanatológia, azaz „haláltan” első hazai kutatói közé tartozott, s nevéhez köthető a Magyar Hospice Mozgalom megalapítása. Saját, 1945-ös élményei alapján írta meg Asszony a fronton című regényét, amely 1991-ben jelent meg jelentős szakmai és közönségsikert aratva. A könyvet azóta lefordították német, francia, angol, olasz, japán, lengyel, román, orosz, svéd, szerb és török nyelvre.
