galéria megtekintése

Árnyékördög nyakkendői

5 komment


Fáy Miklós
NOL

Minden farizeusság nélkül mondom, hogy nagyra becsülöm az Operaház fáradozásait, amellyel megpróbál új közönséget toborozni magának, nem lehet erre elég pénzt költeni, már ha van, és nem volna szabad, hogy az történjen, ami velünk: egész generációk maradnak ki a műfaj élvezetéből, mert azt hiszik, hogy ez valami kínos hülyeség.

De ha végignézek a bemutató estéjén a nézőtéren, és azt látom, hogy nem csak mellettem nem ül senki, de egy egész üres félsorban vagy harmadsorban ülök, akkor azt hiszem, valami nem sikerült. Pedig nem valami szenvedés elébe nézünk, hanem A kéjenc útját játsszák, a darab több mint hatvanéves, és lehet, hogy az opera mint műfaj egyik végpontja, de határozottan opera, elénekelve, elzenélve más, gazdagabb, súlyosabb, mint ha csak elmondanák.

Azért is fontos ez, mert Wystan Hugh Auden szövege egészen rendkívüli módon szép és költői, ugyanakkor elég természetes, hogy elhiggyük, ezek ott a színpadon így beszélnek. Mégis sikerült ezt a szöveget fanyarabbá, súlyosabbá, több rétegűvé tennie Stravinskynak. Szó sincs arról, hogy ez úgynevezett modern opera volna, minél rondább, annál kifejezőbb alapon.

Voltaképpen ez is a probléma. A zenekart, énekeseket ugyan elég jól elirányítja Erik Nielsen, de mintha épp a lényeget nem lehetne hallani, ezeket a különös harmóniákat, ki nem számítható lépéseket, meghökkentő fafúvós meneteket. Amikor pedig a színpadon elkezd együtt énekelni a szerelmespár, Eleanor Lyons és Balczó Péter, akkor hirtelen megértem, miért nincs telt ház. Kevés az öröm ebben a bánatos mekegésben.

 

Pedig az előadás szép, a díszlet egynegyed kert, háromnegyed lakótelep, folyton kinyílik a kertkapu, bejön a külvilág, pedig óvni kellene magunkat, a boldogságunkat. Elég különös, de mintha tényleg ez volna a történet tanulsága: a világ és a pénz megrontja az embert, jobb nem körülnézni, nem kockáztatni, mert csak veszíteni tudunk, és meredt szemű, őrült Adonisként várhatjuk Vénuszt.

Mindehhez persze kell az ördög is, akin nem is nagyon látszik, hogy ördög, legfeljebb az a különös, hogy cigarettázik az operaszínpadon. Kopasz, fekete bársonyzakót visel, és épp leveszi a nyakkendőt a gallértalan pólójáról, de csak hogy másikat kössön, egy az áldozata mellényéhez illőt. Nem öröm-ördög, nem kacag sátánian, csak végzi a munkáját.

Miért is telne öröme benne, amikor tudja, hogy ez nem kétesélyes, az ember tönkremegy, ha vele találkozik. Tom Rakewell, a kéjenc ugyan nem veszíti el a lelkét, mert megmenti azt a szerelem, de az ép elméje nem marad ép, ahogy Hogarth metszetén, itt is bekerül a tébolydába, hogy ott hallgassa Anne lélegzetelállítóan szép dalát.

Az ördög, Nick Shadow szerepében kimagaslik a szereposztásból Kálmán Péter, az énekes máskor túlságosan higgadtnak tűnő profizmusa itt most értelmet kap, nem csak a jó cselekedetnek, de a gonoszságnak sincs értelme, hiszen mindenkire rátelepszik a predesztináció.

Eléneklik a tanulságot is, és hogy vigyázzunk, mert nem mindenki mellett van egy Anne, hogy megóvja az örökkévalóságra szóló tévedésektől, de Anger Ferenc rendezése ennek némileg ellene mond. Tom megromlása után az ördög leveszi a nyakkendőjét, és másikat köt. Hiszen érkezik egy új fiatalember, hogy odaüljön a padon Anne mellé, és őt is el kell indítani a végzetes úton. Lehetne ez nagyon kétségbeesett üzenet is, de én csak Anne-t látom, hogy mégis, mégis van mindenki mellett egy, szóval a lelkünknek még van esélye.

Stravinsky: A kéjenc útja
Magyar Állami Operaház

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.