Persze ne olyan boltokra tessék gondolni, mint a maiak, hiszen az előre csomagolt élelmiszer az ötvenes években teljesen ismeretlen volt. A kereskedők mindent a pultnál mértek ki. Zsákokban állt a liszt és a cukor, amelyeket öblös fémlapátok segítségével dekáztak bele a mérlegen lévő papírzacskókba. Mellette a földön a tejeskanna, amelyből mércével ügyeskedte be egy tölcsérrel a másfél literes (akkor még csatos) ásványvizes üvegekbe vagy zománcos tejeskannákba az eladó a tejet. (Tejesüveg csak később jutott a tejnek, és akkor is csak a pasztörizáltnak, igaz, addigra meg eltűnt a kannás.) Kenyérből, cukorból lehetett húsz dekát is venni, a hatalmas zsír- vagy vegyesgyümölcsíz-tömbből (tudják, ez volt az a lila, kocsonyás izé) és a krumplicukorból pedig akkora darabot vágott le a közértes, amekkorát a vevő kért. Aztán ment bele az áru a papírzacskóba, vagy a zsírpapírba.

Ugye belátják: tarthatatlan volt ez így.

A Csemege Kereskedelmi Vállalat ősét – egy szakcikk szerzője szerint – ennek az áldatlan állapotnak a felszámolására alapították 1952-ben. A feladat az volt, hogy az új szocialista mintavállalat példát mutasson a szakmának a korszerű kereskedelmi módszerek és technikák alkalmazására, a kínálat bővítésére. (Hogy miféle kínálatot próbálhatott bővíteni az új cég az 50-es évek elején, amikor húst csak „pult alatt” lehetett kapni – bár a hét egy meghatározott napján a közértek is árulták –, s gyümölcs, krumpli, szalonna is szinte alig volt a boltokban, nos ez maradjon a szerző titka.)

Az első emlékeim a 60-as évek elejéről valók a Csemegékről. A cég üzletei – a fogyasztás első magyar, ha nem is templomai, de jurtái – olyan dolgokat kínáltak, amelyekről addig legfeljebb álmodozhattunk. Hidegkonyhai készítményeket, déligyümölcsöt (igaz, ezeket eleinte inkább csak konzerv formájában), addig nem ismert kekszeket, csokoládékat, teákat és gyümölcsleveket. Polcain a magyar olajos hal szardíniává nemesedett, a lekvár dzsemmé lett. Náluk debütált a lengyel vodka – köztük a bivalyfüves – és a szovjet pezsgő, ott lehetett először Martinit kapni, és a tiszta, tágas, neonfényes boltok polcain még a Globus sóletkonzervjének fémdoboza is valahogy szebben csillogott. (Apropó konzerv: a Csemege rendezte az első árleszállításokat: a honvédség lejáró szavatossági idejű konzervkészleteit kínálták nagy tételben, szinte folyamatosan – pár forintért.)

A Nagykörút és a Dohány utca sarkán látható Csemege bolt – a Népszabadság fotósa, Váradi Ibolya 1964. októberében készült felvételén – stratégiai jelentőségű ponton állt . A vele átellenes sarkon van a New York palota épülete, amely azokban az években több tucatnyi szerkesztőség otthona volt. A szerkesztők ebbe a boltba küldték le tíz deka parizerért és egy zsömléért a slapajokat – a pálya elején álló újságírókat –, de a házban működő redakciók jóvoltából szép forgalma volt a boltnak vodkából, konyakból is. Az üzlet annak a Bermuda-háromszögnek a közepén állt, amelyet az Akácfa és a Dohány utca sarkán lévő Kispiszkos nevű kocsma, az Osvát-Dohány sarki Kulacs étterem és a körúti Gong presszó alkotott. (A szerkesztőségek titkárnői mindig ezekben az intézményekben kezdték el keresni a lapok eltűnt munkatársait, ha bármiféle „helyzet” adódott.) Amúgy a képen látható üzletnek (ma egy divatáru kereskedés működik benne) egyéb különlegessége már csak amiatt sem lehetett, mert tőle száz méterre működött a Csemege legnagyobb hazai áruháza: a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán lévő éjjel-nappali élelmiszerbolt, amely akkoriban tényleg sosem zárt be. Az EMKE-aluljáróból – éjfél előtt, a másnapi újságra várva –ide tértek be cigarettáért, pár üveg sörért a politika morfinistái, az állami és pártvezetők beszédeiben aprócska hangsúlyokat, utalásokat keresők, és a legfrissebb sporteredményekre várók.

Voltak különleges szolgáltatásai is a Csemege-kosárral jelzett boltoknak. Elsőként vállaltak például hazánkban házhozszállítást. A telefonon bediktált megrendelés alapján összeállított csomagot – a korabeli telefonhelyzetről lásd Képmentő sorozatunk 21., Várni, csak várni című írását – a megbeszélt időpontra a vevő lakására szállították, külön díj nélkül. A másik specialitásuk a szintén címre kézbesített ajándékkosár volt. A megrendelő megadta, hogy a kosár mit tartalmazzon – bor, likőr, kávé, csokoládé, de akár téliszalámi vagy szardínia is kerülhetett bele –, és a Csemege kézbesített. Elfelejtett születésnapokat, házassági évfordulókat lehetett így az utolsó pillanatban balhémentessé tenni. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a címzettek többsége (nyert pernél) ügyvéd, (sikeres abortusz után) nőgyógyász, (lakáskérelem kedvező elbírálásánál) tanácsi alkalmazott, (a felvételihez adott kedvező jellemzésért) osztályfőnök lehetett. S ez így ment mindaddig, amíg általánossá nem vált a hálapénz, és nem kellett többé az ajándékkosarakkal vacakolni.

Nem emiatt, de idővel a Csemegének is befellegzett. 1991-ben előbb a Julius Meinl vásárolta meg az állami vállalatot, 1999-ben pedig francia-belga tulajdonú Louis Delhaize csoporté lett a Csemege-Julius Meinl. A név előbb Csemege Szupermarketek Rt.-re, majd Csemege-Match Kereskedelmi Zrt.-re változott. 2000-ben megkezdték a Smatch és a Match márkanevek bevezetését Magyarországon, 2004-ben azonban a Smatch boltok végleg Match szupermarketekké alakultak át.

Nagyjából itt tartanánk ma, ha egy éve nem nyílt volna meg egy igazi Csemege üzlet Budapesten, a Király és a Kis Diófa utca sarkán. Kínálata bőséges, de bennem a kirakatban látható Csemege-kosaras logo azért hiánygazdálkodás, a tömbös lekvár és a kimért liszt éveinek rejtett szépségeit is felidézi.
Emberek! Nem tudja valaki, hol lehet 4,60-ért sóletkonzervet és 34 forintért bölényfüves lengyel vodkát kapni?

 Berkó Pál