– Miért pont ő lett a főszereplő?
– Anti magával ragadó személyiség, számunkra az ő története tudta a leghitelesebben közvetíteni a film mondanivalóját. Egy hátrányos helyzetű fiúnak szerencséje van, kiválasztják, és lehetőséget adnak neki, hogy a jobb élet reményében végigjárjon egy utat, de kérdés, hogy végig tudja-e járni, és ha igen, az út végén mi várja.
– A néző a film elején azt gondolhatja, hogy szép, egyenes vonalú sikertörténetet lát majd.
– Történhetett volna így is, de hamar kiderült: Anti hátránya sokkal nagyobb annál, amekkorának első ránézésre tűnt. Amikor az egyébként nyomorúságos, de szeretetteljes magánvalóságából bekerült egy nagyságrendekkel komfortosabb közegbe, akkor egyfelől nagyon hiányolta azt a szeretetet, közelséget, amit otthon, a romatelepen megszokott, másfelől olyasmikre csodálkozott rá, ami az átlagembernek természetes: az angolvécére, a mosógépre, a rendszeres étkezésre, még a tanulásra is.
Ő ugyanis nem tanult meg tanulni.
Sokszor kérdeztük, Anti,miért nem gyakorolsz? De hát én gyakoroltam, mondta ilyenkor csodálkozva, noha csupán addig a néhány percig gyakorolt, ameddig filmeztük. Ám ő teljesen komolyan úgy érezte, megtette, amit megtehetett. Aztán elment, és lefeküdt aludni. Ez a film kicsit tágabban arról is szól, mi van akkor, ha találkozunk újabb kihívásokkal? Képesek vagyunk-e más, a korábbiaktól eltérő feltételrendszerben dolgozni hatékonyabban, pontosabban, képesek vagyunk-e ennek érdekében váratlan akadályokat és önmagunkat is legyőzni? Ha igen, akkor előre tudunk lépni. Ha nem, akkor megrekedünk ott, ahol vagyunk.
– A dokumentumfilm kitűnő lehetőség, hogy a valósággal szembesüljünk. De úgy tűnik, ez a műfaj csak nem leli a helyét a mozikban, televíziós csatornákon. Miért?
– Nem tudom, pedig a mai világban óriási igény van a realitásra. Amikor a Szívügyem című dokumentumfilmemet főműsoridőben levetítették a Magyar Televízióban, egy másik csatornán éppen a futball Európa Liga döntőjét adták. A Szívügyemet 2,2 millió ember nézte, az év legfontosabb focimeccsét 2,1 millió.
Nem igaz tehát, amit a különféle televíziós csatornák vezetői állítanak, hogy a dokumentumfilm nem érdekli az embereket.
Ráadásul kitűnő, fontos munkák készültek mostanában. Ilyen Hajdú Eszternek a romagyilkosságokat feldolgozó, vagy Kocsis Tibinek a Barcelona magyarjairól készített filmje, és létezik néhány dokumentumfilmes fesztivál, amelyeken ugyancsak nagyszerű filmek láthatók. Ha ezek főműsoridőben képernyőre kerülnének, rengeteg nézőjük lenne. Mert ezek tényleg a való világot mutatják meg. Szemben a valóságshow-ként hirdetett műsorokkal, amelyekben tudatosan kiválasztott figurák, megrendezett szituációkban, kamerák kereszttüzében zuhanyoznak, köpnek, káromkodnak, unatkoznak.
– Már létezik dokumentumfilmes képzés is a filmművészeti egyetemen. Mi lesz azokkal, akik elvégezik?
|
Almási dokumentumfilmjei tényleg a való világot mutatják meg Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Ezek a fiatalok nem csak elméleti képzést és lila ködöt kapnak, a valós problémákat, valós lehetőségeket is megismerik. Van például egy angol nyelvű képzésünk is – DocNomads a neve – egy belga és egy portugál egyetemmel közösen, ahol a diákok vándorolnak: fél évig Lisszabonban tanulnak, fél évig Budapesten, fél évig Brüsszelben. Megtanítjuk a nemzetközi együttműködést, a pályázatírást, ők már kitűnően bánnak az internet kínálta lehetőségekkel, a filmes technikával. De az első magyar végzős osztály tagjai szinte azonnal megrendelést kaptak a Spektrumtól, díjakat nyernek, nekik már biztosan többet tartogat az élet.
– A következő munka?
– Most egy játékfilmre készülök, aminek Pipás Pista története adná az alapját. Pipás Pista az a bérgyilkosnő volt, aki a múlt század harmincas éveiben férfinak öltözve, a Tiszazugban segített nőtársainak felakasztani a háborúból hazatért, semmirekellőnek tekintett férjüket. Forgatókönyvünk egyik kollégám szerint móriczi szintű, balladisztikus erejű, hihetetlenül izgalmas történet. Ha sikerül elkészítenünk, akkor ez lesz az első magyar parasztthriller.
NÉVJEGY
ALMÁSI TAMÁS 1948-ban született Székesfehérváron. Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, operatőr, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára. Egyebek mellett a Ballagás és a Mario, a varázsló című játékfilm, valamint számos dokumentumfilm, köztük az Ózdról szóló sorozat, a Szívügyem, a Sejtjeink és a Puskás Hungary rendezője.