Lucian Boia igazi sztár, a román sajtóban aligha van olyan történész, akinek a neve többször szerepelne, akinek a könyvei után ne törne ki indulatos polémia. Ám sztárságát nem holmi celebtrükökkel szerezte. Csupán azzal, hogy elkezdte lebontani az etnocentrikus román történetírás mítoszait, beidegződéseit, tévhiteit.
A kilencvenes években nagy port felvert Történelem és mítosz a román köztudatban című könyvét nemrég egy másik provokatív esszé követte – Miért más Románia? –, amely körül újra felgerjedt a szűnni nem akaró vita. (Elég e tekintetben a második román kiadás előszavát áttekinteni, ahol válaszol az őt ért kritikákra.) De foglalkozott a magyar jobboldal vesszőparipájával, a Nyugat hanyatlásával is, amely akár a másik esszé, a Koinónia kiadó jóvoltából magyarul is olvasható már.
Az első világháború újraértelmezése alcímet viselő könyve akkor válik igazán izgalmassá, főként magyar szemmel, amikor a román szerepvállalást, annak következményeit, és főként a trianoni szerződést elemzi. Abban, hogy a felelősség kérdését nem egyetlen országra (Németországra) tolja, a jelenlegi, a szolidaritás ideológiájával átjárt történelemszemlélethez csatlakozik, amelynek eredménye a francia–német közös történelemkönyv.
De vajon hozzájárul-e a szöveg ahhoz, hogy egy napon román–magyar történelemkönyv foglalkozzék a kényes kérdéssel? A válasz egyértelműen igen. Boia nem kíméli ugyanis a nemzeti eszmével átitatott mítoszgyárat. Egy egész fejezetben rombolja le azt a mitikus elemet, miszerint csaknem teljes volt az egyetértés abban, hogy Románia az antant oldalán lépjen hadba. Bemutatja a nem kevés román germanofil és a semlegességet pártolók érvrendszerét is, és arra jut, hogy szerencse kellett ahhoz, hogy végül az ország szempontjából eszményi véget érjen a világégés Nagy-Románia megteremtésével. Némi éllel veszi át Petre P. Carp konzervatív politikus véleményét: Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző kompetens politikusokra.
