Az is a divat felé fordította, hogy az őt körülvevő nők, főleg édesanyja és nagymamája erős egyéniségként meghatározó szerepet játszottak a családban.
Az Európa iránti vágyakozást a gyökerek szintén erősítették. Édesapja baszk, édesanyja román bevándorlók leszármazottai, az ősök még az első világháború előtt érkeztek az öreg kontinensről a Latin-Amerika nyugati részén hosszan elnyúló országba.
A Chilében kezdett képzőművészeti tanulmányait végül Párizsban egy híres „divategyetemen”, a Chambre Syndicale de la Haute Couture-ön folytatta.
Első állását a tavaly nyáron elhunyt Jean-Louis Scherrernél, a divatszabászat lemagasabb fokának számító haute couture egyik ismert képviselőjénél kapta. Ez az állás tette lehetővé, hogy Franciaországban maradhasson, és közben megismerhesse, hogyan működik egy jó nevű divatház. Majd átigazolt a Jacques Fath divatházhoz, ahol rögtön a mély vízbe dobták.
Saját életkorát nem hallgatja el, a célközönségét kortalannak nevezi. Stílusos, karakteres nőknek tervez.
Művészeti igazgatóként szabad kezet kapott, más neve alatt ugyan, de megmutathatta a saját stílusát. – Óriá si felelősség nehezedett rám, nem engedhettem meg magamnak, hogy tévedjek. Azt hiszem, túl fiatal voltam ehhez a feladathoz – idézte fel a Népszabadságnak adott interjúban a Fath-nál eltöltött négy évet.
A következő ugrása Magyarországon főleg a férfiingekről ismert Guy Laroche volt. Ott azt sajátította el, hogyan kell létrehozni egy komplett pret-aporter kollekciót. Ez más világ, mint az haute couture,minden sokkal nagyobb és sokkal iparibb méretekben zajlik.
– Persze, hogy az egóm is vitt előre.Meg a bizonyítási vágy, az, hogy eleget dolgoztam már másoknak. Meg akartam mutatni magamat és a saját stílusomat – mondja arra a kérdésre, hogy miért vágott bele egy saját, kizárólag nőket megcélzó márkába.
Egyik legnagyobb példaképének Yves Saint-Laurent-t nevezi, a néhai zseniben szigorúsága és eleganciája nyűgözte le, és az a természetes tudás, amit a női ízlésről halmozott fel. A másik bálványa sem él már, a brit Alexander McQueen ben a modernizmussal kevert titokzatosság, az elemi erővel kirobbanó önkifejezés fogta meg.
Bár saját életkorát nem hallgatja el, a célközönségét kortalannak nevezi. Stílusos, karakteres nőknek tervez. Ha már a tervező dél-amerikai származású – igaz, a chileieket hűvösebb embereknek tartják –, akkor az ő ügyfelei szabad szellemű, magukat bátran felvállaló amazonok. Olyanok, akik azt akarják, hogy felfigyeljenek rájuk.
S nem azért, mert a divat globalizációja következtében azokat a márkákat hordják, amelyeknek butikjai ma a világ minden pontján megtalálhatóak. – A nők az uniformizált öltözködéssel elveszítik az identitásukat. Én nem tömegekben gondolkodom, ezt egy kis és még felfutó márkaként nem is tehetném meg – hangoztatta Pizarro, akinek bevallása szerint „legchileibb” tulajdonsága a szenvedélyessége, a legfranciább pedig a divatvilágban elsajátított szigor.
Saját stílusát a latin-amerikai hagyományok és a francia elegancia keveredéseként írja le. Szívesen dolgozik a dél-amerikai teveféle, az alpaka finom gyapjújával. Ruháihoz ötven százalékban chilei kézművesműhelyekből származó alapanyagokat használ fel. A húsz éve Párizsban élő, de Santiagóban is második otthont fenntartó alkotó szerint a divat alkalmazott művészet.
Amiben kíméletlenül megjelennek a gazdasági-értékesítési kényszerek. Bár igyekszik művészi szempontokat követni, tisztában van a divatban is érvényesülő ősi szabállyal: ha nem ad el, akkor nem is létezik.
