Így történhetett, hogy a hetvenes évek végén egyszer emelt hangon kikérte magának a bánásmódot a sarki közértben - savanyú volt a tej? keletlen a kenyér? parizervég keveredett a gépsonka közé? ki emlékszik ma már -, és a következő felkiáltással hagyta ott az üzletet: „Én ide soha többé nem teszem be a lábamat".

Aki őriz emlékeket erről az időszakról, sejtheti, mennyire rázta meg e kijelentés az eladókat és pénztárosokat. Nagyanyám viszont karakán asszony volt, így a rendszerváltásig valóban nem lépte át többé a sarki közért küszöbét. Inkább naponta egészséges sétát tett a körút túloldalára, a „gebines" maszekhoz, esetleg a Corvin mozi mellé, a Csemegébe, ahol szélesebb volt a kínálat, viszont az önkiszolgálás teljes hiánya nehezítette az ügymenetet. Ha sok ideje volt és nézelődni támadt kedve, olykor még a Blaha Lujza téri éjjel-nappaliba is elvillamosozott: én ezeknek a kirándulásoknak tulajdonítottam, hogy az ő spájzában mindig lapult ringli és szardínia, pléhdobozos szárnyasmájkrém és édes kukoricakonzerv, nem beszélve a téli délutánokról, amikor gyakran banánnal is megkínált.

Azt a bőséget azonban, amelyet a Népszabadság fotóriportere örökített meg 1978 júliusában a 70-es élelmiszeráruházban, őszintén szólva én bő harminc év távolából is ámulva nézem. Sokféle felvágott és sajt lapul a pultokban, odafönt előre csomagolt tálcák halmai (mi lehet ez? töpörtyű? júliusban?!), hátul szalonnák és kolbászok; tízmétereken át temérdek konzerv, a gondolákon pedig kenyér, és esküszöm, még csillog is a feltűnően ropogósnak látszó héja.

Ráadásul mindez még csak nem is a belvárosban, valamely nyugati turisták által is gyakran látogatott ponton, hanem mindentől messze, a főváros egyik új lakótelepén, Újpalotán. A hatalmas lakónegyed 1970 és 1975 között épült fel, nem akármilyen ambíciókkal. Egy megszállott fiatal építész, Tenke Tibor érte el, hogy a főváros szabja feltételül a Buvátinak: a korábbiaknál városiasabb, vonzóbb és élhetőbb telepet tervezzen.

Mester Árpád rajzasztalán végül lendületes főútvonalak és csendesebb házbokrok születtek, az elképzelés pedig az volt, hogy a széles utcákat szegélyező sávházak aljában üzletek és szórakozóhelyek vonzzák majd a látogatókat.

Igaz, amikor 1971 áprilisának közepén az első család, Gugyelláék ünnepélyesen beköltöztek a Hevesi Gyula (ma Nyírpalota) útra, még semmilyen bolt nem volt a környéken. A tejet, kenyeret egy rozzant fabódéban árusították - annak helyére húzták fel idővel a 70-es élelmiszeráruházat. Amelyet egyébként tényföltáró szándékkal keresett fel 1978 nyarán a Népszabadság újságírója. Az álruhás riporter „szakképzetlen eladóként" töltött el egy napot a boltban, hogy aztán részletesen beszámolhasson az olvasóknak, hogyan mozgattak meg az áruátvevők 1200 liternyi zacskós tejet, 4800 üveg kőbányai sört, 2100 palack bort és 1250 flakon hypót; illetve elmesélhesse, miként füleltek le egy asszonyt, aki brazil kávét, egy üveg gint és egy doboz szájvizet próbált elemelni, valamivel több, mint száz forint értékben.

Ám ezek az élmények sem akadályozták meg a szerzőt abban, hogy felfigyeljen „az üzlet gazdag áruválasztékára: a dán kaviárra, az NDK-ból való diabetikus készítményekre, az olasz bébiételekre, a lengyel piperecikkekre". Búcsúzóul meg is kérdezte az áruház vezetőjét, Kovács Sándort, „hogy tud ilyen bőséges választékot kínálni, napi negyedmilliós forgalmat elérni". A válasz csak ennyi volt: „Árurendeléssel".

Ha csak úgy nem - mondta volna erre az én drága nagymamám.

Bőséges választék, hatalmas forgalom