– Rosszul érzi magát színházon kívül?
– Dehogyis, imádom az életet. Nem vagyok színházfanatikus. Mindig megvolt a magánéletem, a sportok, az utazás, a család.
Az igazgatás 24 órás szolgálat, de nem azt jelenti, hogy állandóan erre gondolok.
Persze mindig tudom, mit játszunk aznap este, és ismerem a társulat problémáit.
– Azért nem pályázott többet, mert elég volt ez a harminc év, vagy mert ön volt a legidősebb fővárosi színházigazgató, esetleg kérték, hogy ne pályázzon?!
– Nem kért senki, a városvezetés sajnálta, hogy nem folytatom. A döntésben benne volt a korom, jövőre 73 éves leszek, öt év múlva 78. Az ember már ne igazgasson színházat 78 évesen, mert nevetségessé válik.
A lényeg mégis valamiféle fáradtság, kevesebb maradt a kíváncsiságból is, a harapósságból, az izgatottságból. Egy ideje látom már magamon, ahogy azt is, hogy bujkálok a konfliktusok elől.
Amúgy is konfliktuskerülő alkat vagyok, bár igazgatóként bele kellett mennem sok csinnbe. De az ember válogassa meg a konfliktusait.
– Nem sokat válogatott, mikor megpályázta 1997-ben az új Nemzeti igazgatói posztját, elnyerte, majd jött a kormányváltás, és olyan helyzetbe került, hogy le kellett mondania.
– A Nemzeti-történet egyrészt kudarc volt, másrészt az önismeretemet gazdagította.
Nem bírtam volna az ezzel járó pofonokat. Alföldi Róbert jobban állta az ütéseket, de láttam, mit gyötrődött Jordán Tamás és mit kap most Vidnyánszky Attila – okkal, néha ok nélkül.
Persze Vidnyánszkynak óriási hatalma van, a jobboldali politikusok kikérik a véleményét, az emberei ülnek a színházi bizottságban, és fontos döntéseket hoznak. Nem szerencsés, ha egy színházi embernek ekkora a hatalma, de nem példa nélküli. Mondhatnám Major Tamásét az ötvenes években, és halkan megjegyzem, a barátom, Babarczy Lászlóé is ilyen volt – rektorként a színművészetin, közben vezette az Objektív Stúdiót, igazgatta a kaposvári színházat, majd később tanszéket alapított a kaposvári egyetemen.
– Ennyi év távlatából legyen őszinte: nem sértődött meg a kollégáira, hogy nem álltak ki ön mellett a Nemzeti-ügyben?
– Dehogynem, úgy éreztem, elhagyott a szakma,
a mértékadó kollégák, a generációm a színházból. Az első Orbán-kormány abszolút ellenem volt, nem akarták, hogy maradjak, különösen Várhegyi Attila államtitkár. Schwajda György, isten nyugosztalja, mindent megtett azért, hogy ő legyen az igazgató, és a Soroksári úti épület készüljön el, ne az Erzsébet téri.
– Beszélt azokkal a kollégákkal, akik nem álltak ki önért?
– Persze. Zsámbéki Gábor meghívott ebédelni, és elég barátságosan azt mondta:
ne nyavalyogj, öt évvel tovább fogsz élni. Azt hiszem, igaza volt.
Kazimir Károly meg a kinevezésemkor mondta, apuskám, ne éld át! Szinetár Miklós meg azt, hogy bírd idegekkel és humorral! Hogy ne élné át egy színész, hogy ő a Nemzeti igazgatója? A „bírd idegekkel és humorral” jó tanács volt, de Szinetárnak jobbak az idegei. Ő egyébként az osztályfőnököm volt, az ősszel, az aranydiploma-átvételkor is ő beszélt. Mi voltunk a harmadik osztálya, és mi is 50 éve végeztünk!
– Volt másik kísérlete, hogy nagyobb színházba kerüljön a Radnóti csapata, az Arany János Színházba, amelyből később az Új Színház lett. Miért mondott le erről?
– Ez a város vezetésének az ötlete volt a kilencvenes évek közepén. Paulay-projektnek mondhatjuk, Baán László, a főváros akkori kulturális bizottsági elnöke ugyanis azt ambicionálta, hogy cseréljünk épületet az akkori Arany János Színházzal. Nagyon jól ment akkoriban nekünk. Én belementem, de végül nem kapott mindenhonnan zöld utat. Ez Székely Gábor új színházi kinevezése előtt történt. A sors bosszúja, hogy Székely elvitt a Radnótiból több színészt.
– Több virágzó korszaka volt a Radnótinak. Bár mindig azt nyilatkozta, a váltás csak megtermékenyítő lehet, mindig vidáman vette, hogy a társulatból egyszerre távozott több meghatározó színésze?
– Kicsit sértődékeny vagyok, de nem tartom a haragot hosszan.
Azt szoktam mondani: ebben a pici szakmában nem szabad megsértődni, úgyis előbb vagy utóbb újra találkozik az ember a másikkal.
Amikor egyszerre öt-hat-hét meghatározó színész elment, az nem esett jól. Székely Gáborhoz szerződött Tóth Ildikó, Takács Kati, László Zsolt, Széles László. Előtte Andorai Péter és Nagy-Kálózy Eszter távozott, utánuk nem sokkal Kerekes Éva. A társulat olyan, mint egy növény. Ha megnyesik, erősebben nő. Jöttek új színészek, például Schell Judit és Kulka János, ők később átmentek a Nemzetibe. Nemrég Szervét Tibor, Csányi Sándorral és Szombathy Gyulával átszerződött a Tháliába, amit társulat nélküli befogadó színháznak hirdettek.
– Csányiról jut eszembe. Pár éve volt egy Kész átverés tévéshow az ön igazgatói irodájában, ahol Nagy Ervin nekiesett Csányi Sándornak, hogy dehonesztáló nyilatkozatot adott róla. Ön próbálta a feleket csitítani. Ez is az igazgatói szerep része?
– A féltékenység nyilván nem ismeretlen fogalom a színházban. Épp akkor játszották itt mindketten Térey Jánostól az Asztalizenét. Sanyit vertük át, a tévések telepakolták az irodámat rejtett kamerákkal. Helyes dolog volt, tulajdonképpen színészmunka, improvizáció, játék. Persze hogy belemegy ebbe az ember. Volt olyan időszak, mikor nagy divat volt ez a fajta beugratás, Koltai Róbert és Jordán Tamás mesterfokon művelte. Nem emlékszem, hogy valaha áldozat lettem volna.
A rántotta mellett
Mi otthon is folyton erről beszélünk. Ötletekről, filmtervekről, színészi munkáról. Mások azt mondják, hogy ők nem viszik haza a munkát. De akkor miről beszélnek? A paprikás krumpliról? – teszi fel a cseppet sem költői kérdést Deák Krisztina filmrendező, aki civilben Bálint András felesége. Mert igenis van annak valami bája, ha már a reggeli mellett eldőlnek az aznapi forgatás vagy színházi est kulcsmozzanatai. A szigorból persze nem engednek.
– Csak akkor kérem fel őt a szerepre, ha tudom, hogy ő legalkalmasabb arra – mondja. És ezt a férje is tudja. És meg is bíznak egymás értékítéletében. És abban is, hogy a filmrendező feleség pontosan tudja és érzi a színész férj határait. És el is mennek addig, hiszen a vászon és a színpad ezt kívánja. Mindig a legjobbat. Persze a kíméletlen kritikának is vannak határai. – Nem lenne túl termékeny, ha három nappal a bemutató előtt azt kérdezném, hogy ami eddig fehér volt, az miért nem inkább fekete – magyarázza Deák. A házi kritikus ugyanis azt is tudja, hogy a színésznek másnap is színpadra kell állnia. És ott már nem töprenghet a rántotta mellett elhangzó észrevételeken.
– Gondolkodó színész. Így jellemezném – mondja. – Aki visszakérdez. Nem okoskodik, nem lázad, csak kérdez. És a válaszok mentén megy tovább.
– Volt olyan előadás, amiből botrány lett? Ha nem is színészféltékenységből, hanem mondjuk nem szívelte a politika.
– Tartottam attól, hogy 1997-ben, amikor Tábori György Mein Kampfját csináltuk, botrány lesz belőle. Provokatív darab, humorral ábrázolja Hitlert és a zsidókérdést. Aggódtam a szimpatizánsok és az ellentüntetők miatt. De nem jöttek.
– Tábori szegről-végről rokona, ennek köszönhető, hogy két darabját is a Radnóti játszotta a kilencvenes években?
– George Tábori darabjait a világon minden valamirevaló színházban játszották, mi a Jubileumot és a Mein Kampfot mutattuk be a kilencvenes években. Egyébként Gyuri anyám másod-unokatestvére volt. Talán akkor ismerkedtünk meg személyesen, amikor eljött a Hetvenkedő katona 1988-as bemutatójára. Nagyon tetszett neki, ezért elhívott minket Taub Jánossal az általa vezetett Kafka-fesztiválra Cividaleba. Taub rendezésében Kafka méltatlanul elfeledett egyfelvonásosát adtam elő, a Kriptaőrt. Csodálatos ember volt Tábori, Kriszta elhívta a Köd című filmjébe is, ő játszotta a titokzatos nagybácsit.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– A harminc év alatt az igazgató mennyire nyomta el a Bálint András nevű színészt?
– Jó lett volna többször elmenni vendégjátszani. Voltam persze pár helyen, Miskolcon, Sopronban, a Centrálban, a Nemzetiben, kétszer az Új Színházban, még az Operában is. Eszenyi Enikő épp ma kérdezte tőlem:
Andriskám, akkor te most szabad színész vagy? Mondtam: Enikő, alakítást vállalok.
– Azon sosem görcsölt, hogy inkább nem osztja magára a szerepet, nehogy azzal vádolják: magának igazgat?
– Bármit lép az ember, úgyis mondanak ilyet. Tudja, min ül most? A szereposztó díványon.
Ismeri azt a viccet: milyen Bálint András szereposztó díványa? Rajta ül Bálint András, önkielégít, és azt mondja: magamra osztom, magamra osztom! Mikor elmesélték, jót röhögtünk, ahogy most maga is.
De viccen kívül: mikor a Ványa bácsi szereposztása készült, fel nem ötlött bennem, hogy magamra osszam Ványát. Kulka játszotta, én „csak” Szerebjakov voltam.
– Pedig kapott is érte díjakat.
– Mert az jól sikerült. Imádtam Jánossal játszani. A harmadik felvonást a mai napig emlegetjük, amikor Ványa a professzorra lő. A Sirályt szintén Valló Péter rendezte. A szereposztásba mindig beleszóltam, de eszembe sem jutott, hogy én lennék Trigorin. Olyan színházban, ahol rajtam kívül ott volt Cserhalmi György, Szervét Tibor, Kulka János. Cserhalmi lett Trigorin, én „csak” Dorn, az orvos. De akadt olyan is, mikor valamit szívesen eljátszottam volna, de Valló, a főrendező azt mondta: te ehhez túl öreg vagy már. Elfogadtam.
– Ami viszont erősen önhöz kötődik: az irodalmi és az előadóestek. Könnyen behozták a nézőket a versre?
– A költészet valóban az én irodalmi érdeklődésem miatt volt fontos. Nem feltétlenül özönlik rá a közönség, de például Jordán Tamás József Attila-estje, az Amit szívedbe rejtesz – a Szabad ötletek jegyzéke alapján – nyolc évig ment. Tamás ötlete volt, hogy fülhallgatót kapnak a nézők, és úgy szavalt, mintha a fülükbe súgná. Érdemeim voltak abban, hogy a kiadatlan pszichoanalitikus napló színre kerülhetett. Mikor először nem engedélyezték, elkértük a kéziratot a Petőfi Irodalmi Múzeumból. Az akkori igazgató azt mondta: nem értek egyet a véleményemmel, de nem adhatom ki.
Világos volt, hogy ez tiltott gyümölcs, nem hangozhat el, hogy a munkásosztály költője magához nyúl.
Mai napig vitatják, erkölcsi okokból kiadható-e ez a szöveg. Akkor egy délelőtti főpróbára elhívtam – többek között – Koltai Tamás kritikust, Babarczy Lászlót, valamint Király Istvánt, a híres irodalomtörténészt. Király véleménye volt a legfontosabb, aki a próba után hátrament Tamáshoz, zokogott, hogy ilyen gyönyörűt még nem hallott. Aznap délután felhívta Aczélt, aki meg a főváros illetékesét, hogy engedélyezze. Gyönyörű este lett belőle. Egyébként előtte két évvel, az átkos utolsó éveiben a Radnótiban hangzott el először Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról – Illyés előadásában, magnóról. Ahhoz is Aczél engedélye kellett. Személyesen kaptam meg, mikor Radnóti-estem ügyében jártam nála.
– Mi köze volt Aczélnak a Radnóti-estjéhez?
– Mikor megpróbáltam elkérni Radnóti naplóját a feleségétől, elküldött Aczélhoz, aki jó barátja és tanítványa volt a költőnek. Megkaptam az engedélyt, és 1986 tavaszán be is mutattuk.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Miért nem Radnótiné adta oda naplót?
– Mert még kiadatlan volt. Fifi nagyon szeretett engem, folyamatos jó kapcsolatunk volt. Jártam hozzá, amikor már nem látott jól, elmondtam neki az Arany-estemet is. A második Radnóti-estem főpróbájára 2007-ben még eljött. Már 95 éves volt. Mikor elkezdtem mondani, felkiabált: „hangosabban, Andriskám, nem értem!” Büszke volt rám, hogy jó színházat csinálok. De azért azt mindig elmondta: csak egy kicsit több vers kéne, Andriskám! Ahogy régen kiálltak a nagy színészek, és szavaltak, Major, Gáti József és Gobbi Hilda. Hiába mondtam neki, versre már nem nagyon tódul a közönség.
– Október végén újabb versek jönnek. Akkor mutatja be a Heltai-estjét. Igazgatói búcsú?
– Jóban vagyok a családdal, és megkaptam tőlük Heltai kiadatlan ostromnaplóját. Humor, önirónia van benne a vészkorszakról, érdekes vetülete a ’44-es Budapestnek. Benne van a német megszállás, a sárgacsillag-rendelet, a csillagos házak, az enyhülés, aztán a Szálasi-puccs, majd az oroszok. Nem ez lesz a búcsú, decemberben jön még a Glembay ház, Valló Péter rendezésében.
A készülő rím
Kétszer ismerte meg. Először kiskamaszként a mozivásznon a hetvenes évek legelején, méghozzá Szabó István Szerelmesfilmjében. A személyes találkozásig viszont jó pár évet kellett még várni, hiszen csak 2006 nyarán csörög majd a telefon, hogy a nem sokkal korábban megjelent Radnóti-monográfia szerzőjét felkérje a színész Bálint András: legyen a készülő Radnóti-est tanácsadója.
– Szokatlan volt, hiszen egy költőt sosem győznél meg arról, hogy a készülő versből akár egyetlen rímet is megmutasson valakinek. Egy igazi író csak a kész művet engedi ki a kezéből, itt viszont egy folyton alakuló alkotói folyamatba csöppentem, amelynek a végén jutnak el a produkcióig, miközben szinte állandó érzés a sérülékenység és a kiszolgáltatottság. Nos, ezt Bálint lenyűgöző profizmussal kezelte – magyarázta Ferencz Győző költő, irodalomtörténész.
De mindmáig emlékezetes maradt számára az a nyitottság és figyelem, amellyel a tanácsokat és a saját munkáját kísérte. Semmit nem tesz rutinból, és nem keresi a könnyű megoldásokat, hatalmas kíváncsisággal, energiával és nyugtalansággal áll neki a feladatnak, mert ilyen a munkamódszere: a probléma izgatja és nem a mutatós felszínesség.
– A búcsúról az jut eszembe, korábban kijelentette: nem nevel ki utódot. Mégis az ön támogatásával nyert Kováts Adél. Megijedt, hogy Anger Zsolt is pályázott?
– Miért ijedtem volna meg? Azt hittem, jóval többen pályáznak. Anger dolgozott itt, kitűnő színésznek tartom. Mások is kikérték az anyagot, volt, aki azt mondta, az áldásom nélkül nem lesz itt igazgató, például Vasvári Csaba. Tavaly novemberben pedig felhívott Balikó Tamás, hogy az igazgatói pályázat miatt akar velem találkozni. Megbeszéltünk hétfőre egy randevút, de szombaton – tragikus hirtelenséggel – meghalt.
– Miért a színésznő mellett rakta le a voksát? Megannyi más kollégájának a nevét is lehetett hallani, például Szervét Tiborét és Rudolf Péterét is.
– Sokszor gondoltam arra, ha nálam fiatalabb rendező jött hozzánk: ő lehetne az utódom. Nem szívesen mondanék neveket, mert inkább csalódások voltak.
Adélt körülbelül egy éve kérdeztem meg, gondol-e az igazgatásra. És gondolt.
Korábban voltak más variációk is, Szervét Tibi például előjött ezzel az ötlettel 2-3 éve, de átszerződött a Tháliába. Nem beszéltünk róla többet. Rudolf Péterrel – aki jó barátom – hosszan tárgyaltunk, ő maga bizonytalankodott. Aztán döntött, hogy mégsem akarja. Adél huszonkét éve társulati tag, gondolkodó művész. Mindig ő képviselte velem szemben a társulatot. Kicsit számonkérően, de a színház érdekében, rendszerint mély művészi meggondolásból. Komoly pályázatot írt, segítettek neki a kollégák gazdaságilag és a kommunikációs részben. Nagyon imponál, hogy szeretne egy másik játszóhelyet is a Radnótinak. Én is próbáltam, de nem sikerült. Igen, ez az amit mondtam: elapadt a harciasság.
Titok
Több mint húsz éve ismerem, és 23 éve vagyok tagja a Radnóti Színháznak, így többféle szerepben találkoztunk már egymással – mondja Kováts Adél. A szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt: férfiként és nőként, partnerként és civilként, beosztottként és igazgatóként, s főként harcostársként. Sokféle fölé-, alá- és mellérendelés keveredett az évek során.
Bálint András egyik legfontosabb tulajdonságának, személyiségjegyének pedig épp azt tartja, hogy ösztönös intelligenciával képes viszonyulni a kapcsolatok és változások hullámzásához, elfogadja és megérti azokat. Még ha ezek olykor kényes természetűek is. Bevált és kipróbált szerepek ezek, hiszen ők ketten számítanak a társulat legrégibb tagjának. Mindez mostanában egy újabb szereppel gazdagodott, hiszen Kováts lett Bálint utóda a színház élén.
– Ez a titka, azt hiszem, Bálint Andrásnak – teszi hozzá Kováts. – Alkalmazkodik, és mást is segít az alkalmazkodásban. A mindennapokat összetartó együttélésben. (P. S. Zs.)
