A texasi évekről nem sokat tudni, Marvin állítólag kirabolt egy bankot, de sosem kapták el. Szorgalmasan harmonikázott, 1952-ben szerény sikert is elért, amikor az Acorn kiadónál megjelent az I’m a Doggy (Kutyus vagyok) című száma. Se ő, se a lemezcég nem tudta, hogy közben Nigériában kalózmásolatokon terjedt, és nagyon népszerű lett a Pancakes (Palacsinták) című, a későbbi világhíres Fela Kuti stílusát mintegy előrevetítő nótája. Sajnos összeveszett az Acorn tulajdonosával, és úgy megharagudott a zeneiparra, hogy később is csak akkor állt szóba egy-egy menedzserrel, ha az személyesen jött el hozzá, és lenyírta a háza előtt a füvet. A világhírű amerikai absztrakt festő, Jackson Pollack állítólag Pontiac zenéjét hallgatva alkotott, és hálája jeléül küldött is pár képet a muzsikusnak, aki viszont értéktelen krikszkraksznak nézte, és kidobta a kincseket érő vásznakat.
A hetvenes évekre Pontiacon elhatalmasodott ugyanaz a kór, ami anyját is sújtotta, megőrült. Detroitba ment vissza, ahol rövid ideig gyermekként is élt. (Apja, akit eredetileg Tourénak hívtak, annak idején ott kezdte magát Pontiacnak nevezni: azt hitte, ez gyakori amerikai családnév, nem csak egy autó márka.) Marvin ekkor már nem zenélt, hajléktalanként az utcákat járta, mígnem egy busz képében utol nem érte a végzet. A megmaradt tizennégy felvételt csak negyedszázaddal a halála után, 2000-ben adta közre a szaxofonosként, filmszínészként és festőként is figyelemre méltó John Lurie lemezkiadója, a Strange & Beautiful. Az album címe: The Legendary Marvin Pontiac: The Greatest Hits. Na jó, a cím kissé túlzott, legnagyobb sikerein kívül semmi sem maradt Pontiac után, sem kisebb sikerek, sem kudarcok.
A történet annyira lehangoló, hogy az embernek kedve lenne tőle a jeges Dunába vetni magát. Még szerencse, hogy csak a 2000-ben megjelent lemez – és Little Walter verekedős természete – igaz belőle. A többit Lurie találta ki, akinek saját bevallása szerint sincs jó énekhangja, ezért költött magának a dalszövegekhez rögtön egy fiktív karaktert is. A zenésztársakkal, köztük saját zenekara, a Lounge Lizards tagjaival és a világhírű John Medeskivel konspiratív szeánszokon vették fel az anyagot. Megnyerték a tervhez Iggy Popot, Leonard Cohent, David Bowie-t és néhány más világhírű zenészt (csak Bob Dylan mondott nemet), akik hajlandók voltak méltatni az „elfeledett” bluesharmonikást.
Az is a marketingstratégiához tartozott, hogy nem igazán leplezték a csalást. Például olyan zenészeket tüntettek fel a borítón, akiknek egy része még meg sem született 1952-ben, amikorra a legrégebbinek mondott számot, az I’m a Doggyt datálták.
A lemez műfaját nehéz meghatározni. Talán dzsesszelemeket, afrikai beütéseket és funky gitárfutamokat kombináló modern városi blues. Az egész a köré gyártott mesével együtt válik kivételes művészeti alkotássá, bár önmagában is megáll, kifejezetten hallgatható zene.
Egy későbbi interjúban Lurie azt mondta, végre sikerült bebizonyítani, hogy fehér ember is tud autentikus bluest játszani. Attól tartott, hogy azért fogják bírálni, amiért egy fekete zenész alakját öltötte magára. Ehelyett azért kapott a fejére, amiért „kigúnyolta az elmebetegeket”. Ha így lett volna is, megbűnhődött érte. Akut Lyme-kórja miatt évek óta nem tud zenélni, gyakorlatilag el sem hagyja New York-i lakását, szinte csak a festésnek él. Az viszont igaz, hogy képei egyre keresettebbek, már a Museum of Modern Art is vásárolt belőlük.
Így születnek a legendák.
