 |
| M. Schmidt János / Népszabadság |
A Boldog Észak, a második regénye igazi multikulturális mű: magyar szerző mesél egy félig francia, félig vietnami hősről, aki az afrikai Beninből kel útra Norvégiába. Hogyan talált rá erre a színes világra?
Tanultam és tanítottam Franciaországban, ahol a szellemi horizont még mindig elér a volt gyarmatokig, Vietnamig és Afrikáig, így én is rácsodálkozhattam arra a világra. Láttam, hallottam történeteket is, például van egy barátunk Bordeaux-ban, Jean- Pierre, akinek a mintájára megformáltam a regénybeli Aimé Billion apját.
Gondolom, ezzel még nem volt meg a regény.
Számtalan ilyen apró részletet felhasználtam írás közben, de mindegyik átalakult az alkotás folyamán. A regény lavináját pedig az indította el bennem, amikor az egyik falubeli ápoltnál kint járva mint házi kisegítő – amivel a kenyerünket keresem – elfogott az érzés, hogy ugyan mit keresek itt a fjordparton egy mozgássérült nőnél én, a budapesti bölcsész? Ennyi erővel afrikai varázsló is lehetnék, akkor sem lennék idegenebb.
Sokan már akkor árulást kiáltottak, amikor Kertész Imre Berlinbe költözött. Maga is átélt ilyesmit?
Sosem vettem észre, hogy a magyar nyelv röghöz akarna kötni, mindig szárnyakat kapok tőle, hogy követhessem csapongó fantáziámat. Egyébként meg prózai okokból költöztünk ki, amikor elkezdtek jönni a gyerekek: hogy megéljünk. És kevésbé prózaiakból: hogy legyen időm megírni, amit meg kell írnom. Egyébként mintha egyre többen követnék Kertész Imre példáját a kiköltözés tekintetében.
Trendi vagy szükségszerű ez a folyamat?
 |
| M. Schmidt János / Népszabadság |
Ezt nem tudom, nincs már rálátásom az aktuális magyar hétköznapokra. Egy itteni nagy napilapban olvastam tavaly, hogy Románia lakosságának egy tizede, több mint kétmillió ember él nyugaton. Magyarországról talán még mindig nem ilyen tömeges méretű az elvándorlás. Vagy igen? Itt azt látjuk, hogy a környékünkön az utóbbi években megjelentek a magyarok: az egyik kislányunk fuvolatanárnője, a másiknak a doktornője, akihez fogszabályozásra járunk fél óra autóútra innen, a faluban a gyógyszerész szintén magyar, néhány faluval arrébb pedig a manikűrös, és a nyáron felbukkanó vándorcirkuszban már nemcsak sok artista magyar, de a rakodómunkások is. Összességében viszont még mindig sokkal többen vannak a litvánok, a lengyelek vagy például a hollandok.
Mit lehet onnan látni a magyar irodalmi életből?
A magyar irodalmi életből mindent látok – az interneten keresztül. Viszont sehol sem kell személyesen jelen lennem, ahogy akkor sem voltam, amikor még otthon éltem. Ahogy előfizetői vagyunk az online ÉS-nek, úgy előfizetői vagyunk a papíralapú Morgenbladetnak is, ami körülbelül a norvég ÉS, csak politikailag nem köthető egyik oldalhoz sem.
És mit lát a norvégból? Európaibb lett egy kicsit?
A norvég szellemi élet egy másik világ, mások a hívószavak, máshogyan jár az itteni értelmiségiek esze. Jót tesz néha, hogy az itteni cikkeket olvasva, az én magyar eszem is máshogyan jár. A magyar kultúrának egyébként nagy presztízse van, amekkora például se a román, se a cseh vagy más kisebb európai kultúrának nincs. Nádas Pétert például a Morgenbladetban a Párhuzamos történetek itteni megjelenése után a legnagyobb kortárs európai íróként emlegették, aminek az ember magyarként persze örül. Ami pedig az „európai” jelzőt illeti: szerintem ugyanúgy nem szabad fokozni, ahogy a magyart, bár az előbbi fokozása ártatlanabb. Szóval nem lehetnék nem európai, pedig néha csábító lenne ázsiainak vagy antarktiszinak lennem.
Márai arról panaszkodott, hogy az emigráció folyton koptatja benne a magyar írót. Maga is érez valami ehhez hasonlót, vagy épp ellenkezőleg?
Nekem Norvégia az volt, mint Ady Endrének Párizs. Rám az itteni élet felszabadítóan hatott, és megtaláltam a nagy témámat, az idegenséget, amiért hálás vagyok a helynek. Egy magyar író bárhol élhet és írhat, ahol tud. Én most itt tudok.
A könyv végén megígéri, hogy a következő regénye arról fog szólni: „mi hogyan kerültünk ide Magyarországról”. Hogy áll vele?
Benne járok a munkában, nagyjából egyharmadával vagyok meg a regénynek, ami talán vaskosabb lesz, mint a Boldog Észak. Az, hogy nem lesz-e nagy kudarc, még elválik. Bizakodom.
