A varjúkárogás és a Rákóczi-induló művészi élménye
– Sorsszerűnek tartod, hogy a magyar dráma napján születtél?
Tulajdonképpen igen. Sokáig tervezgettem, hogy ezzel kapcsolatban majd elsütök néhány poént: például elterjesztem, hogy egy bizonyos kritikus intézte el, hogy a születésnapomon legyen ez az ünnep. De a jó ízlés valahogy mindig visszatartott ettől. Amúgy Jeles András meg a nemzetközi színházi világnapon született.
– Hol kapcsolódtok össze?
Tulajdonképpen sehol. Három színészem is dolgozott vele, nagyon tisztelem a munkáit, de személyesen még sosem találkoztunk.
– Színházi embereket, rendezőt, színészt, kritikust beleírsz a produkcióidba?
Elsősorban önmagamat szoktam, de azért felbukkannak ismerős figurák az előadásaimban. A színészek karakterjegyei, mondatai, szokásai, történetei vissza-visszatérnek. A Démon gyermekei és a Szutyok címszereplőinek mintája egy-egy régi munkatársam volt. A Szutyokba beleírtam Regős Jánost is, a Szkéné Színház akkori igazgatóját, akiben egyébként többen egyfajta „kritikusfigurát” látnak. Legújabb előadásunkba, a KaisersTV, Ungarnba egy olyan kedves kollégámat komponáltam bele, akivel ma is együttdolgozunk. Kritikust egyébként a Sehova kapujába írtam bele először, a Tündöklő középszerben pedig Quitt Laci alakít egy bizonyos kritikusnőt.
– Olyan erős érzelmek kötnek például ehhez a kritikusnőhöz?
Nincs vele semmi bajom, de annyira ismerem a mondatait, jól tudtam a stílusában írni. Többen megkérdezték, hogy ollóztam-e, de nem. Egyszerűen örömömet leltem benne, hogy megírhattam.
– Mikor írtál utoljára kézzel levelet?
Az utolsó hagyományos levelet talán a katonaságnál írtam, a kilencvenes évek elején.
– A katonaság meghatározó élmény volt?
Akkor már csak egy évig tartott, de ha belegondol egy mai fiatal, hogy egy évig nem a maga ura, olyan emberekkel él együtt, akikkel különben soha nem találkozott volna – felfoghatatlan. Fontos tapasztalat volt, de mondjuk nekem nem olyan meghatározó, mint Mohácsi Jánosnak. Rengeteg előadásában feltűnik a katonaság, mint motívum, az alá-fölérendeltség viszonyrendszere, és az ebből fakadó humor. Ami azért megragadt: a hétfői dandársorakozó Tapolcán, a 8. Kinizsi Pál Harckocsi-dandárban. Meghatározó élmény lett, ahogy felsorakoztunk, alakiztunk, károgtak a varjak, és lemezről ment a Rákóczi-induló. A Gyévuskába bele is tettem úgy-ahogy-volt, csak épp 8. Kinizsi Pál Kerékpáros Lövészezrednek neveztem, és nyilván ott kicsit más jelentést kapott a doni hadszíntérre menetelő hadsereget kísérő, balsejtelmű varjúkárogás.
– Próbálnád a hipnózist?
Még nem próbáltam, nem tudom, hogy jó médium lennék-e. Visszakanyarodva a katonasághoz, két körlettel lejjebb tartott szeánszokat egy cigány srác. A többiek reszketve jöttek fel: „Láttad, hogy a vaságy arrébb ment fél méterrel?” Oda például nem mertem lemenni. De az Öl, butít! című előadásomba beleírtam a szeánszvezető egyik mondatát: „Ha hallasz engem, koppants egyet, ha nem, kettőt!” Aztán elhívott egy osztálytársam egy szombatista gyülekezetbe. Volt egy kisebb betegségem, és mindenki elkezdett imádkozni azért, hogy meggyógyuljak. Akkor eltartottam ezt magamtól, és nem mertem imádkozni. Nem vágyom rá, hogy kipróbáljam a hipnózist, de ha valamiért mégis úgy alakulna a helyzet, nem futamodnék meg.
