A negyvenpennys paradicsomos bab
– Megjegyzed, ha rosszat írnak rólad?
– Nem írtak olyan sok rosszat, de ha valamiben rengeteg munkám van, és csak mellékesen jegyeznek meg a kritikában, az tud fájni. Az Anyám orrában például én voltam a főszereplő, komoly szerepnek gondolom, és egy kritikusnő csak annyit jegyzett meg: „egyébként Thuróczy Szabolcs kereste a veséjét a darabban”. Átfutott rajta az alakításom. Mindig az fáj, amit igaznak érzel, de ha azt mondják azok, akiknek a véleménye fontos, hogy ez butaság, hamar kisöpröm a fejemből.
– Milyen Oscar-díjakra tippeltél?
– A némafilmes tarolt. Nem láttam, de gondolom, a bátorságát, a vizualitását díjazták, a főszereplője, a francia színész Jean Dujardin lett a legjobb férfi színész, és Meryl Streep a legjobb női a Vasladyért. Mindig azokat a szerepeket szeretik, díjazzák Hollywoodban, amelyek politikailag erősen hatnak. Persze elengedhetetlen hozzá a nagy alakítás. Sajnos nem láttam sok filmet, mert rengeteget játszom színházban. Amikor összejön 2-3 szabad estém, akkor inkább a feleségemmel és a gyerekeimmel vagyok. Ha az ember 22 napot nincs otthon, nehezen veszi rá magát, hogy még mozizzon. A Biutifult láttam, Javier Bardemmel. Tudtam mindig, hogy csodálatosan nagy színész. Imádom azt a csávót, meg a rendezőt, Iñárritut is. Az Oscar – mondjuk – engem nem köt le.
– Ha mégis Oscart kapnál, mit mondanál a díjkiosztón: „köszönöm a családomnak és a kollégáimnak”?
– Nem tudom, Szabó Istvánon kívül még senki nem került a közelébe. Nekem az tetszett, mikor Fellini kapott Oscart, és látta, hogy beindult Giulietta Masina könnycsatornája. Annyit mondott: Giulietta, don’t cry! Ne sírj! Vagy mint Roberto Benigni Az élet szépnél – ugrált a székek támláján, mint egy béka, aztán megcsókolta a műsorvezető lábát is. Az is egy extázis, az sem rossz.
– Volt olyan időszakod, mikor úgy érezted, nyomorogsz?
– Gyerekként mindent megkaptam, de sosem kényeztettek el. Nekem a sport volt a szenvedélyem, sportiskolába is jártam. Ha egy jó futballcipőt kaptam, azzal elvoltam. Mondjuk, szétrúgtam három hónap alatt. Csak annyit akartam: legyen egy háló, amiben benne a labda, rugdoshassam az iskoláig, majd haza. Otthon bedobtam az iskolatáskát a sarokba, edzettem, ettem egy csokoládépudingot, aztán lefeküdtem. Nekem ez volt a boldogság. Sosem nyomorogtam igazán. Egy évig Londonban dolgoztam segédmunkásként a kilencvenes évek végén, de azt az életet én választottam. Ott ki kellett számolni: negyven penny egy paradicsomos bab, tíz penny egy tojás. De még azokat is úgy csináltam meg, mint egy klassz vacsorát. Megadtam a módját.
– Amúgy tudsz főzni? Nem a konzerv paradicsomos bab melegítésére gondolok.
– Akkor csak erre volt pénz. Nagyon szeretek és jókat is tudok főzni – a lazacos tésztától a gulyáslevesig, a pörköltektől a halig, a fasírtokig, Ha elutazunk turnéra a társulattal, előfordul, hogy én főzök tíz-tizenöt embernek. Abban azért van izgalom.
– Felháborít, hogy helyeken nem lehet dohányozni?
– Mindjárt jön a kiülős időszak, így nem lesz probléma októberig. Itt, a törzshelyemen a Batthyány térnél egyébként sem lehetett dohányozni bent, de márciustól kipakolják az asztalokat. Egy vidéki kis faluban azonban felfoghatatlan lehet, hogy ötven éve jár a bácsi a kocsmába, van egy asztala, lerakják elé a kevertet meg a sört, és nem gyújthat rá a Szofira. Azt mondják neki: Laci bácsi, menjen ki a kocsma elé, ott szívja el. És akkor néz érthetetlenül: „miért, megharagudtál rám?” „Dehogy, ez a törvény.”
