A nap kritikája (Torma): Doboz-e, pláza-e?
Tíz-tizenöt évvel a multik kiáradása után Magyarországon egy pláza már nem nagy szám, sőt. Már az önkormányzatok szemében sem feltétlenül a népszórakoztatás leggazdaságosabb, „kellemeset a hasznossal” eszköze, és itt-ott mintha a népharag is egyre gyakrabban fordulna ellenük. Sokat tettek ezért az országszerte szétpotyogtatott óriáskonténerek, vagy például Kecskeméten, a város közepén, a lerobbantott műemlékmalom helyén magabiztosan pöffeszkedő Malom Center. (A volt főépítész, Kerényi József szép szavával: a felnagyított pénztárgép.)
De az idő múlik – talán változik is. Egerben például már egyáltalán nem gondoltak a Philip Morris távozásával kiürült egykori dohánygyár eldózerolására. Kellett persze ehhez a kedvező visszhangot keltő kulturális főváros pályázatuk is, amelyben a Dohánygyár épülete még afféle mutifunkcionális tudás- és kultúraközponttá alakult volna át, és ebből megpróbáltak valamit meg is őrizni, miután Pécs nyert – más kérdés, abból a sokféle kultúrából egy multiplex mozi maradt meg a Wallis Ingatlan Rt. által megnyert befektetői pályázat metamorfózisai során.
De kultúra az is, hogy milyen lesz egy épület, miután átjut a tervezés, finanszírozás, építés annyi esetlegességgel és véletlenszerűséggel övezett Bermuda-háromszögén. Sokáig nyilván itt is a beépíthetőség tűnt a legfontosabbnak (eleinte 70 százalékosra tervezték, ezért még a rendezési tervet is módosították – végül csak 54 százalékos lett), az pedig esetleges mellékkörülménynek tűnt, megmaradhat-e például a belső kert – mára viszont nyilvánvalóan ez vált az új központ legmodellidegenebb, ugyanakkor legemberibb részévé. Park és játszótér, a régi víztorony és az új szárnyak találkozása – akaratlanul is hálásnak mutatkozunk, ha nem minden áron akarnak minket a konzumálásra szorítani, és ez a talált zöld, ez a masni a doboz mellett helyenként még kellemes, teret adó, zöld háttere is tud lenni a pláza főutcájának.
Az ilyen vásárlógyárak állandó építészeti problémája a befelé fordulás, a sok boltos-sok raktáras funkció szinte követeli az ablaktalan dobozformulát, ezért az új belvárosi plázák agresszív tömegükkel legtöbbször szinte tagadják, „ütik” a környezetüket. A bevállalt régi, az applikált dohánygyári épületek itt azonban akaratlanul is a változatosságot kényszerítették ki: több és többféle bejáratot, oldalanként változó térfalakat és homlokzatokat. (Tervezője végül a Schön Építész Iroda volt.)
Látszólag úri luxus, amikor az éttermeknél új és régi kissé szabálytalanul összeér, és a valahai nyersdohány raktárból ebédlő – Vásártér placc – lesz, de ez éppen famennyezetével, gyönyörű kovácsoltvas oszlopaival válik a nagy egész szabálytalanul izgalmas részévé. Engem nem különösebben nyertek meg például az új elemek, funkcionális cool visszafogottság természetesen, de a közepesen igényes anyagok önmagukban nyersnek és még mindig kissé műnek hatnak, de a régi részekkel együtt mégis sokkal többnek látszanak – és ez emeli az Agria Parkot jóval a magyar plázaátlag fölé. Nem véletlen, hogy ez a változatosság tulajdonképpen elnyeli az amúgy tekintélyes méreteket is, tagolása és tagoltsága miatt fel sem tűnik fel, milyen nagy. (Az eredetileg főhomlokzatnak tervezett Törvényház utcai front szolid jellegtelensége is előnnyé válik: a Park ezen az oldalán sem válik harsogóan csillogó, diadalmas konzumpalotává.)
Tehát hajrá Eger – ha már a pólódöntő is elveszett.
