Vicky Shick, Fekete Hedvig: Repair, Glimpse - Trafó

Trafó

Schick 1956-ban, ötévesen távozott hazánkból az Egyesült Államokba, 1992-ben járt újra Budapesten, immár táncpedagógusként. 2005-ös darabja, a Repair, vélhetően személyes ihletettségű fejlődéstörténet az öntudatra ébredésről. Vagyis: a fekete ruhás, ifjú táncosnő, Jodi Melnick hogyan tör ki a klasszikus balett rabigájából, és emelkedik szabad(abb), intim, ám a nagyérdemű számára egyszerre untató és hagymázas világ teremtésére képes mozgáskomponistává. Melnick mellett Vicky Shick lehet anya, mester, továbbá egykori énjét vizsgálófigyelő múltidéző. A huszonöt perces, komótos opus (csekélyke) erénye, hogy önsajnálattól mentesen reflektál a klasszikus hagyományokra. Ügyes, ahogyan az elektronikus zörejeket megszakítja egy-egy finom szólamú zongoradallam, vagy a fegyelmezettséget diktáló, autoriterséget sugalló metronóm hangzása. A Giselle őrülési jelenetének fölvillantása pedig - noha kissé didaktikus - ötletes.

A valószínűleg szintúgy a múlt-jelen problematikát boncolgató Glimpse (Pillantás) közel háromnegyed órás - és pontosan ennyivel hosszabb a kelleténél. Idővel nyugtalanítja a nézőt, hogy az alkotó miért nem tudja befejezni művét; azonban gyorsan ráébredünk, valójában akkor hibázott, amikor belefogott a munkába. A négyszereplős, avíttas kísérletezésben eldalolják az Oh my Darling, Clementine-t, és az Az a szép...-et. Közben zakatol egy vonat, megszólal egy popsláger. Majd Gertrude Stein hangját hallom (vajon minek?), amely a közelemben senyvedő, felettébb magas ingerküszöbű művészettörténész-esztéta elgyötört sóhajával elegyül. Ugyanakkor: Bakó Tamás, és a három nemzedéket képviselő Christine Elmo, Fekete Hedvig és Diane Madden kvartettje sajátos hangulatot teremt; leginkább azért, mert karakteres egyéniségek. Ettől függetlenül egyszerre élvezhetetlen és arrogáns, mikor üdítően ritmusos muzsikára lócát tologatnak, amely alatt majd hosszasan heverésznek. Az alázatos előadók emellett föltartott kézzel, libasorban vonulnak, záró epizódként immár egyensúlyukat vesztve, imbolyogva. Utóbbira - bár meghökkentő - magyarázatul szolgálhat, hogy közülük hárman többször is fölhörpintenek valamely nedűt a pálinkás poharakból. Továbbá, hogy a térben - az asztal, szék, kispad mellett - látható egy fölfüggesztett, nejlonba burkolt kerítésdrót, és egy hosszú, magas plasztikplakát - rajta az említett alkotmány fotója.

A Glimpse fojtogató, klausztrofobikus, önmagába zárt börtönvilágot mutat, úgy tetszik, ez Schick esztétikájának meghatározója. Azonban: az inkább zavaros, semmint titokzatos belső táj a nézőben nem ébreszt kíváncsiságot. Vicky Schick emlékfosszíliákból bütykölt, pszichoanalitikus terápiájához ugyanis nincs közünk, részint, mivel olybá tűnik, az alkotás ilyetén típusa a publikummal nem számol. Feszít a kérdés, ez esetben miért tárják nyilvánosság elé - bármilyen árfekvésben.