Éppolyan nevezetes helye a már autóval utazó kiváltságosoknak, mint a szerelmeseknek a Nemzeti órája. Mert ha úgy kezdődött a pesti család története: ,,Még csak az Osztapenkónál jártunk, amikor rájöttünk, hogy az autoszifon patront elfelejtettük”, máris világos volt, hogy a felismerés pillanatában a kocsi orra a Balaton irányába mutatott. Ha viszont azt hallottuk: ,,Már az Osztapenkónál voltunk...”, ennyiből is kiderült, hogy szinte már csak otthon jöttek rá: a családfő elfelejtette kikapcsolni az nyaralóban a villanybojlert, amely így egy héten át zabálta az akkor még bagóért mért áramot.

Más szempontból is nevezetes ez az útszakasz: ez a hazai autóstop szent pontja. Aki a hatvanas évektől Pestről indult az ország nyugati felébe, az itt állt ki az út szélére. Előbb csak magasra emelt tenyérrel, majd az úti cél felé mutató hüvelykujjal, később a melle előtt tartott vagy a lábához támasztott kartonlappal, pozdorjalemezzel, lobogóként kifeszített törülközővel, szóval bármivel, amire a céltelepülés neve felfért.

Akik Wien felirattal a kezükben reménykedtek ezen a helyen sorsuk jobbra fordulásában, azokról jó eséllyel volt feltételezhető, hogy hazafelé tartó külföldi diákok. Hiszen akiknek ezekben az években kiváltságuk volt Bécsbe utazgatni – pláne kocsival –, ezt jellemzően szolgálati útlevéllel tették. Ahhoz pedig kevéssé illett az utazásnak ez a nem épp legális módja.

Voltak bizonyos hallgatólagos megállapodáson alapuló és a KRESZ-ben is rögzített szabályai a stoppolásnak. Az új, autóútszerű pályatorzó forgalomba helyezésével tilos lett például autópályán kocsikat leinteni, így hát maradt előbb a törvényszegő próbálkozás, majd a rendőri igazoltatás és feddés, végül pedig a ballagás vagy buszozás a kertek alatt a budaörsi benzinkúthoz. Ott egyébként is könnyebben vette fel az embert az éppen tankoló kocsik valamelyike; ráadásul külföldre utazó honfitársaink is itt végezték el a vámosok elől elrejtendő cucc végső átcsoportosítását.

És persze voltak az állampolgári éberség karbantartását célzó szentenciák is. Főként eltávozásra induló honvédjeinket intették így a szolgálatvezetők a szabadságos papír átadását megelőző eligazításokon: Legyetek éberek, mert a külföldi autós mind kém, aki információkat gyűjt fecsegő utasaitól kicsinyke hazánkról...

A hatvanas évek végére megsokasodtak az út szélén sportszatyrokkal, hátizsákokkal, gázálarctáskákkal ácsorgó fiatalok. (Az Alföldi-papucs, mely kultikus tárgy önmagában is megérdemelne egy mélyenszántó értekezést, csak jó tíz évvel későbbi fejlemény volt.) Szerepe volt ebben egy könyvnek is. 1966-ban jelent meg ugyanis Déry György fordításában a Magvető Kiadónál az autóstopposok bibliája, Kerouac Úton című regénye. Sodró cselekménye röviden: eszement bulik, nagy dumálások, a háború után felnőtt, lassulni, a konvencióknak megfelelni képtelen amerikai új generáció stoppos-autós ámokfutása, nem kevés kávé, alkohol és egy Benzedrin nevű, amúgy amfetamint is tartalmazó serkentőszer sűrű szerepeltetésével.

Mint mindent, ezt is másolta a kor magyar kamasza, persze a maga szerény hazai keretei közt: valódi autóforgalom, pénz és Benzedrin nélkül. Így maradt röptetőnek a Seduxen sörrel, vodkával, fekete címkés cseresznyével, rummal, bármivel, idővel meg a Technocol Rapid és a Pálmatex. Ezek lettek a kis kelet-közép-európai tripek kellékei. Meg a könyv: az Úton.

Vigyázat: nem a leninin.

osztapenko