– Állítólag egyszer önt megkérdezték: milyen érzés egy híres karmester testvére lenni? Erre ön azt felelte: kérdezzék meg az öcsémet. Zavarba hozza vagy szórakoztatja, ha hasonlítgatják Fischer Ivánnal?

– Igen, így volt. Nagyon gyakran összetévesztenek minket mindkét oldalról. Előfordult, hogy már egy hete próbáltam egy operaprodukciót, és az egyik énekes a korrepetíció közben megkérdezte: Maestro, nincs magának egy Ádám nevű testvére? Egyszer meg kéne írni az összest. Hogy zavar-e? Nem tudom, már hozzászoktam.

– Zenét is szerez, zeneszerzés szakra is járt?

– A zeneszerzés szak hozzátartozik a karmesterképzéshez. Engem mindig ez érdekelt, hatévesen is karmester akartam lenni.

– Állt a szoba közepén és vezényelt?

– Igen, vezényeltem, de tudtam, hogy ez szégyellnem kell, mert mondták. Ezért a fürdőszobában vezényeltem, és énekelgettem hozzá, mert akkor csak egy néprádió volt a lakásban.

– A művészetnek van olyan ága, ami izgatta, de sosem próbálta?

– Az irodalom nagyon izgatott, és szívesen lettem volna író, apró próbálkozásaim voltak cikkek formájában. Nagyon élveztem, de mivel pontosan akartam fogalmazni, fél órákat elpötyögtem egy-egy szón. Thomas Mann fogalmazta meg a legjobban: „az író az, akinek az írás sokkal nehezebben megy, mint másoknak.” Egy német újságba a szülővárosomról, Budapestről kértek egy rövid cikket. Jól sikerülhetett, mert megkaptam a lapon belüli irodalmi díjat.

– Miről írt, gondolom, nem a nevezetességekről?!

– A Rádió melletti óráról. Ez éppen hat percre volt az iskolánktól, ahova pont nyolcra kellett beérnem. De az a rohadt óra mindig azt mutatta, mikor elmentem mellette: négy perc múlva nyolc. Furcsa, hogy a gyerekkori élmények újra és újra feljönnek, és nem is tudok igazán betelni velük.

– Volt olyan nyelv, amit sosem tudott megtanulni?

– Például a dánt. Tíz éve vagyok karmester az ottani Nemzeti Kamarazenekarnál, rettentő nehéz nyelv, körülbelül, mint a svájci német, amit nehéz kiejteni. De például huszonnégy éves koromban két évet töltöttem Finnországban, és ma is tudok finnül. Nem sokat, de ha nagy baj van, nem tudnak eladni. Ahogy Heltai mondta: ha sokat fizetnek, finnül is tudok. Sosem kerültem abba a helyzetbe, hogy dánul kelljen megértetnem magam, mert ott mindenki beszél idegen nyelvet… a hajléktalanok is tudnak angolul.

– Le kellett valaha állítania koncertet vagy előadást?

– Épp nemrég történt meg, bár nem én állítottam le, hanem a szólista, Frank Peter Zimmermann hegedűművész. A müncheni koncerten a Bayerische Rundfunk zenekarával játszottunk, és valaki rosszul lett a nézőtéren. Operánál elég gyakran előfordult már, hogy kigyulladt a színpad, valaki elesett, rosszul lett.

– Miben gyáva?

– Sok mindenben. Régebben gyáva voltam a saját ízlésem beismerésében. Nem mertem elmondani, mi tetszik, féltem a környezetemtől, a más véleményektől. Ennek a felismerése a korral jár, és lassan változott meg. Rá kellett jönnöm, csak akkor lehetek önmagam, ha ezt vállalom.

– Miért tartotta fontosnak, hogy Tarlósnak a Dörner-ügyről írjon?

– Szörnyű, hogy egy olyan párt, mint a MIÉP pozícióba került a budapesti kulturális életben. Ez a párt nem lehet szalonképes, hiszen vállaltan antiszemita,. Ez ellen harcolnunk kell, és ezért fel is léptem újra a „hatalomátvétel” kezdetén, február 1-jén. A sors iróniája, hogy azért voltam akkor Brüsszelben, mert elmentem a Magyar Állami Operaháztól. Pedig elvben ekkor itthon dolgoztam volna. Ezért ott tiltakoztam, nem Budapesten, Peter de Caluve-vel, a brüsszeli opera igazgatójával közös sajtóértekezletet tartottunk, és írtam egy levelet az Európai Parlament képviselőinek is.

– Van annak jelentősége, hogy az Alaptörvényben nem szerepel a Himnusz partitúrája?

– Az utolsó pillanatban kiszedték, mert rájöttek arra, ha betették volna az eredeti változatot esz-dúrban, akkor a B-dúr verzió már nem számítana Himnusznak. Az első fél mondatot, az „Isten, áldd meg a magyart” felkiáltójellel benne hagyták, ezzel megváltoztatták az értelmét. Mert az áldás szónak több jelentése van. Más, ha valakit megáldanak vagy valamivel megáldanak. Kölcsey a második értelmet akarta, ezért írta: „Isten, áldd meg a magyart/ Jókedvvel, bőséggel.” A gyermekáldás sem azt jelenti, hogy a gyermeket kell megáldani, hanem a gyermekkel áldunk meg valakit. Nekem, mint előadóművész, az a dolgom, hogy az alkotóművész szándékát megértsem, és így azt kell mondjam, az Alaptörvényben Kölcseyt meghamisították.

Fischer Ádám