Borbély Szilárd regényírói bemutatkozása, a könyvhétre megjelent Nincstelenek egyik legfőbb erénye példás visszafogottsága. Borbély ugyanis ­remekül választ narrátori pozíciót, amelyet csak ritkán zavarnak meg az elbeszélő kvázi „elszólásai” vagy olyan kifejezések használata (pl. pánik, menstruál, vizelet), melyeket a még nem iskolás korú gyermek ne ismerhetne. Netán a regény aktuális jelenidejéből kilógó megjegyzések, mint „Frici súlyát nem bírta a szíve. Infarktus vitte el hetvenháromban. Az ünnepekre mindig jön fénykép Friciéktől.”

A történetet, vagyis inkább csak asszociatíve összefűzött történetszilánkokat elmesélő karakter (a Sorstalanság Köves Gyurkájára, illetve az Egy családregény vége Simon Péterére is emlékeztető módon) olyan tárgyszerűen, szenvtelenül, a kimondhatatlant mégis kimondhatóvá tevő, gyermeki naivitással írja le a sokszor nehezen emészthető történteket, olyan meg­győző, magától értetődő természetességgel, hogy ez megóvja eme prózát a rá leselkedő legnagyobb veszélytől. A kisregény ugyanis szinte mindenfajta önsajnáltatás (ritka kivételek: „Cipelte a terhet, amelyet az élet jelent.”; „Azt képzelem, ha már halott leszek, szeretni fog anyám.”), hatásvadászat és a regény legvégéig szinte bármiféle felesleges moralizálás nélkül beszél – de voltaképp miről is?

Túlzottan egyszerű, s így igaztalan is volna „csak” falurajznak vagy szocio­prózának tekintenünk ezt az ízig-vérig irodalmi alkotást. Szereplői nem pusztán méltatlan társadalmi helyzetük (szegénység, nyomor, elszigeltség), s – bár e „megfejtés” is adná magát – nem is kizárólag magyarságuk („A magyarok olyanok, mint a sár. Lehúzzák egymást.”) okán szerencsétlenek. El­vetélt életeik, érzelmi tompaságuk, legintimebb szituációkban is rendre megnyilvánuló brutális durvaságuk, valamint a legaprólékosabb naturalizmussal bemutatott végtelen számú viszolyogtató jelenet mintha sokkal inkább állítana valami igencsak lesújtót az általános emberi létezésről, mint pusztán a földrajzi, társadalmi és történelmi behatároltság(ok)ról.

Természetesen e körülmények sem lényegtelenek. A Nincstelenek szereplői mindennapos éhezésre, a végletekig (és gyakran azokon is túl)menő nélkülözésre, a kitörés, menekülés lehetőségének teljes hiányára adják a maguk elsőre természetellenesnek ható természetes reakcióit: a szolidaritás, a szeretet kinyilvánítása és talán megléte, a gyengédség és az önzetlenség még hiányként is alig képződik meg. Gyermek elbeszélőnk így az érzelmi sivárságot – hiszen abban nő fel – meg sem kérdőjelezi, a falu minden tekintetben zavaros, magánmítoszokból, innen-onnan jövő ideológiákból, pletykákból és babonás vakhitekből kevert ma­gyarázatait pedig nem igazán érti. Nem csoda ez, hiszen ilyen közegben már a létezés alapfeltéte­léül szolgáló (ön)identifikáció is jóformán elérhetetlen. (A főszereplő szűk családi körében is inkább sorszámmal, mint nevével tud azonosulni: „A nővérem az egyes. Én vagyok a kettes. Ez az én számom, a kettő.”) A mű végéig – lényegében hiába és hiábavalóan – keresett identitása pedig attól függően, hogy épp kitől mit hall, sokfelől képződik meg, legyen szó vallásról, politikáról vagy épp származásról – s rendre valós tartalom, jelentés nélkül. Főszereplőink ugyanolyan öntudattal parasztok és nem parasztok, zsidók és nem zsidók, magyarok és nem magyarok stb., „épp csak nem” kulákok, miközben szegénységük és marginális társadalmi helyzetük egyre közelebb sodorja őket a helyi mikroközösség hierarchiájának legalján élőkhöz. Mint a névrokonához hasonlatosan – bár leginkább budipucolási okokból – folyvást „várt” öreg cigány, Mesijás.

Míg a fent vázolt nyerseségből nyeri e próza az utolsó előtti pillanatig nem lankadó erejét, egyben emiatt is van az, hogy az elbeszélés (természetesen szándékos) monoton döcögőssége helyenként már el-elfárasztja az olvasót. Ezért azonban bőven kárpótol a műben annak minden keserűsége ellenére is végig megbúvó humor („Ne úgy beszéljetek, mint a parasztok!” „Tessék szépen mondani utánam, hogy ló”, hangsúlyoz... (...) Megértjük, hogy miért nem volt jó a válasz. (...) „És mit csinál a ló?”, kérdi. „Fingik”, kiabálja ­Ottó.)

A Nincstelenek egyetlen komolyabb hibával próbálja (szerencsére nem teljes sikerrel) agyonütni az általa nyújtott erős irodalmi élményt. Az utolsó oldalak szentenciózus (ön)értelmezésével Borbély a regény addigi legvonzóbb vonásán csúfít, amikor a mű végén lényegében lelki és etikai, kvázi „magyarázatát” adja az odáig olvasottaknak. Ettől a – bár korántsem apró – hibától azonban a Nincstelenek még bőven az utóbbi évek egyik legkiválóbb és legfontosabb magyar nyelvű prózai műve. Megírásának nagyszabású gesztusa és magas fokú kivitelezése pedig lényegében (bármily közhelyesen hangozzék is) mégiscsak egyfajta – a mű keretein belül végig hiába várt – feloldozásként hat. Esetleges értelmet adó kiútként is abból, amit a regény szerint „a női sors méltósága”, mégpedig: „a fájdalom dajkálása és felnevelése” jelent.

Nyerges Gábor Ádám

Borbély Szilárd