– A jó bornak kell cégér?

– Ha verseny van, akkor mindennek kell cégér. Egy terméknek vagy szolgáltatásnak csak akkor nem kell, ha mondjuk háromféle van belőle a piacon. A rendszerváltás előtt kevésből válogathattunk, éppen ezért lehetett tudni, hova, miért kell menni. Például jó kenyérért. A hetedik kerületben, a Dembinszky utcában nőttem fel, ott volt egy fantasztikus pék. Emlékszem, karácsony előtt hat órát álltunk sorba nála, felváltva a családtagok. Neki aztán a mindenhol kapható kenyérgyári borzalom mellett nem kellett cégér. Majd amikor a rendszerváltás után szabaddá vált a világ, egyszerre rengeteg dolog került a piacra. Óriási lett a verseny az emberek figyelméért, a pénzéért, és ez a kulturális szolgáltatásokra is igaz.

– Ha külföldre mész, Michelin-csillag alapján választasz éttermet vagy a helyiek, az ismerősök ajánlatára?

– Ma már számtalan honlap összegzi az átlagos utazók véleményét bármilyen turisztikai attrakcióról, étteremről, szállásról, szolgáltatásról. A legismertebb talán a TripAdvisor. Ezek a vélemények sokszor jobban orientálják az embereket, mint a Michelin-kalauz.

– Te is beírsz ezekre az oldalakra?

– Soha. Bízom abban a sokezerben, aki ezt megteszi.

– Milyennek képzeled a Hősök tere és az Ötvenhatosok tere környékét tíz év múlva?

– Egy ideje hangoztatom, jó lenne, ha megváltozna az egykori Felvonulási tér, ma Ötvenhatosok tere, a Műcsarnoktól az Ajtósi Dürer sorig. A Városliget és intézményei vonzzák az embereket, ám az itteni lehetőségekkel jobban lehetne élni. A jelenlegi, több tízezer négyzetméternyi parkoló helyén egyfajta Múzeum Ligetet lehetne létrehozni. Azt a hibás döntést is korrigálni kellene, amelyet 1957-ben, szovjet mintára hoztak: kioperálták a magyar anyagot a Szépművészeti Múzeumból. A nemzeti kultúrát nemzetközi kontextusban kell bemutatni, mint ahogy az Európában egyébként szokás. A Szépművészetiben lehetne létrehozni a – magyar és nemzetközi kollekciót egyaránt bemutató – Régi Képtárat, és a tizenkilencedik század közepétől, a modernitás kezdeteitől menne az anyag – szintén magyar és nemzetközi együttesen – az Új Képtárba. Ezt a Műcsarnok háta mögött kellene felépíteni; nemzetközi tervpályázat útján egy ikonépületet létrehozni, uniós forrásokból. A téren helyezhetnék el a Magyar Fotográfia Múzeumát is, ami ma Kecskeméten működik, méltatlan körülmények között, egyetlen fillér állami támogatás nélkül. Abszurd, hogy a nemzetközileg legismertebb magyar képzőművészeti ágat, a fotográfiát ennyire értékei és lehetőségei alatt menedzseli az ország.

– A te elképzelésedet jelentette be Szőcs Géza államtitkár a Műcsarnok mögötti terület múzeumosításáról, még mielőtt kineveztek az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes kormánybiztosának?

– Az Andrássy negyed az államtitkár úr koncepciója, ez egy részprojektje, amelynek alapvető elemeit valóban én dolgoztam ki. Szőcs Gézával végigbeszéltük, hosszan egyeztettünk, és megnyertem hozzá a támogatását.

– Sokan azt mondják, elitváltásra törekszik a kormány, szükség van erre?

– Az, hogy leszakadtunk Közép-Európán belül a kilencvenes évek elején meglévő pozícióinkhoz képest, az tény… Ennek alapján levonható az összegzés, hogy Magyarország elitje a rendszerváltást követő két évtizedben rosszul vizsgázott. Ebből következik, hogy legalább részben cserére érett. Ennek sikerességét persze majd csak a teljesítmény igazolja: ha az új elit elkezd a nemzeti közösség számára hatékonyan és új, jobb minőségben működni. A nyolcvanas évek elitje, annak gondolkodásmódja – leginkább az állami intézményrendszerben – még itt él közöttünk. Ennek az elitnek egy része akkor legalább még kiemelkedő minőséget teljesített, és néhányan közülük máig így teszik. Másik része azonban már akkor sem volt európai rangú, de hatalmi pozícióit, befolyási övezeteit máig meg tudta őrizni, finoman szólva is provinciálisnak minősíthető teljesítménnyel.

– Van elég emberanyag az elitcseréhez?

– Van. A mindenkori elit kedvenc önképe, hogy rajta kívül nincs másik. Az igazán jó elit persze folyamatosan befogadja az újonnan érkező tehetségeket. A legnagyobb bűnnek azt tartom a szocializmus negyven évében, hogy a versenyt kizáró, párthűségen alapuló kontraszelektív rendszert hozott létre, a valódi tehetségek megkeresése és kreatív erőiknek kibontakoztatása helyett.

– Ez ma sincs máshogy, a legtöbb állami intézmény élére politikai kinevezett kerül.

– Döntő különbség, hogy magában a politikában is verseny van, alternatív politikai erők, versengő pártok küzdenek a szavazatainkért, akiknek a pozícióik változnak. Lássuk be, hogy az elmúlt néhány ezer évben mindig is a politika, vagyis a hatalom döntött a pozíciók elosztásáról, s ez a hatalom – nagyon rövid időszakaszoktól eltekintve – nem volt intézményes versenynek kitéve. Nézzük csak a kultúrát: II. Gyula pápa például nem írt ki semmilyen pályázatot, amikor a legjobb művészt kereste udvarába, hanem autokratikus, hatalmi, mondhatni politikai döntéssel Michelangelót választotta. A kulturális területen, amely belső lényegét tekintve igencsak arisztokratikus felépítésű, a döntések minősége az elsődleges.