galéria megtekintése

A zseni nem jár egyedül

1 komment


Pap Nikoletta

Segítség, szükségem van valakire! Segítség, de nem akárkire! – szól a Beatles egyik legnagyobb slágerének első két sora. A Help egy elkeseredett ember kétségbeesett vágyakozása egy igazi társ után. A szöveget az a John Lennon írta, aki saját bevallása szerint sem volt egy kellemes ember. Az érzelmileg nyers, erőszakos vallomás egy házi készítésű demófelvételen még lassú, panaszos zongorakísérettel hallható. Az, hogy mi már egy a témát tökéletesen ellensúlyozó pörgős szimfóniával ismerhettük meg, Paul McCartney-nak, Lennon barátjának és alkotótársának köszönhető.

A pedáns és lelkiismeretes McCartney és a pimasz és szertelen Lennon alkotótársakként Joshua Wolf Shenk osztályozása szerint a folyadék és tartály archetípusát testesítették meg. Lennon volt az utókor számára a misztikus alakként feltűnő őrült zseni, McCartney pedig a normális fickó, aki megszabja a határokat. Az egyik soha nem tudott volna önerőből semmi maradandót létrehozni, mert személyiségéből adódóan képtelen precízen lezárni egy folyamatot, a másik pedig középszerű, unalmas alak marad, ha nem hagyja, hogy a konvenciókból egy szenvedélyes, kísérletező kedvű másik kirobbantsa.

Aki viszont azt hiszi, hogy ez a szerepfelosztás kényelmes volt és megegyezésen alapult, téved. A két zenész viszonyát Wolf Shenk „nyugtalan táncként” jellemzi, ahol a felek azért maradtak mozgásban, mert állandóan izgatták, provokálták egymást. Állandó, játékos versengés volt ez a tánc, a külső szemlélő számára valami csodálatosan izgalmas koreográfiának tűnik. Kapcsolatuk irigylésre méltó volt, de korántsem egyedülálló. Valójában minden nagy alkotás és világmegváltó felfedezés mögött egy különlegesen bensőséges kapcsolatot ápoló páros áll, még ha az egyik fél a közönség számára láthatatlan marad is, vagy ha csak kevesen tudják, hogy két nagy formátumú ember titkos szövetséget alkotott.

 

Kreatív párosok című olvasmányos könyvében az író-esszéista Joshua Wolf Shenk többek között John Lennon és ­Paul McCartney, Marie és Pierre Curie, Steve Jobs és Steve Wozniak, Vincent és Theo van Gogh, illetve C. S. Lewis és J. R. R. Tolkien kapcsolatán át igyekszik lerombolni bennünk a magányos zseni és az egyedül alkotó őrült mítoszát.

A szerző tudományos kutatásokra, személyes beszámolókra és történelmi dokumentumokra támaszkodva igyekszik bebizonyítani, hogy romantikus elképzeléseink ellenére sem magányos hősök forgatják ki a négy sarkából a világot. A sztárnak rendező, az ötletembernek végrehajtó, a túláradóan érzelmes léleknek racionalizáló elmére volt mindig is szüksége maga mellé. Pablo Picassónak meg egy nőre, aki reggel kirángatja az ágyból, és miután meghallgatja szertartásos sopánkodását az élet elviselhetetlenségéről, ráveszi, hogy délután álljon neki festeni.

Személyiségünket kapcsolataink alakítják, életművünkhöz, de még a leghétköznapibb eredményeink eléréséhez is szükségünk van valakire, mint Johnnak Paulra és Yokóra. Szükségünk van valakire, de nem akárkire. 

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.