A digitális szakadék legmélyén élnek az itteniek, s reménykednek, hogy a kormány ígérete szerint hamarosan náluk is bevezetik a széles sávú internetet. Most csak egy hevenyészett, rádióhullámokkal működő tornyocskájuk van a dombtetőn, s néhány házon jelzi fura adóvevő, hogy itt olykor rácsatlakoznak a világhálóra.
|
| Fotó: Berán Dániel / Népszabadság |
Nem nyomogatják okostelefonjaikat azok a gyerekek se, akik a Heves Megyei Család, Esélyteremtési és Önkéntes Ház szervezésében évről évre részt vesznek az egyhetes nyári táborokban. Korábban a Miskolci Egyetem kulturális antropológus hallgatóit is meghívta a faluba az esélyteremtéssel foglalkozó intézmény: ők két éven át végeztek itt terepmunkát, keresték a lehetséges kitörési pontokat. Sok családhoz eljutottak, sokan megnyíltak előttük. Később részben a kutatási eredményeik alapján szerveztek itt számítógépes tanfolyamot, alakult siklóernyős oktatópark, s néhány háznál falusi vendéglátóhelyeket hoztak létre.
– Hazajöttök ebédelni? Mákos tésztát főztem! – kiabál be az iskola udvarára az egyik testvérpár után a nagymama. – Itt meg csirkepörkölt lesz – tromfol a tábor szakmai vezetője, Nagy Judit szociálpedagógus.
A gyerekek kissé tanácstalanok, de aztán a mákos tészta győz.
Az elmúlt években akadt csoport, amelynek meg kellett tanítani a kés és a villa használatát, s volt, aki itt látott először szalvétát. Szentdomonkosról, Tarnaleleszről, Bükkszenterzsébetről is jönnek gyerekek, őket a lelesziek kisbusza hozza-viszi.
Sokan egész nyáron nem csinálnak semmit, otthon ülnek, bámulják a tévét, vagy számítógépes játékok kötik le őket egész nap. A mai gyerekek többsége elfelejtett igazi játékokkal foglalatoskodni, a hagyományos versenyek, vetélkedők untatják őket. Arra várnak, hogy mások találják ki helyettük, mit kell csinálni, nagyon kevesükben van kezdeményezőkészség – mondja a táborvezető.
|
| Fotó: Berán Dániel / Népszabadság |
– Huszonketten vagyunk egy osztályban, heten vagyunk magyarok, a többi cigány – így fogalmaz az egyik kislány, akit az iskoláról kérdezek. De mindjárt hozzá is teszi, hogy a cigány osztálytársakkal sincs semmi gondja, csak ketten „rendetlenek”, a többiek rendesen tanulnak. Inkább a tanárokkal vannak bajai: a tarnaleleszi iskolában, ahová a környékbeli gyerekek járnak, gyakran cserélődnek a pedagógusok, most is év közben hagyta ott őket az angoltanár. Emiatt is vannak nagyon lemaradva a városi iskolában tanuló társaiktól. A kezükön számolgatják, ki az, aki inkább választotta az ingázást, s 35 kilométert utazik naponta, hogy Egerbe járhasson általánosba. Olyan kislányt is említenek, aki ott kezdte az elsőt is.
– Megmutatták neki a szülei, merre kell menni a buszmegállótól a suliig, másnap már egyedül ült fel a buszra, hatévesen
– meséli az egyik kamaszlány.
Sokaknak a fedémesi tábor jelenti az egyetlen élményt egész nyáron. Nyaralni kevesen mehetnek. A hátrányokat egy hét alatt nem tudják behozni, de bizonyos készségeket azért „megmozdítanak” bennük.
– Az a tapasztalatunk, hogy a mai gyerekek nagyon hamar feladják a küzdést. Magabiztosnak mutatkoznak, ám amikor kiderül, hogy valamit nem tudnak megcsinálni, begubóznak, otthagyják a „problémát”, s
inkább elhiszik magukról, hogy „bénák”. Év közben a tanároknak nincs idejük, energiájuk, hogy az egyéni gondokkal foglalkozzanak,
s a gyerekek többsége a családban sem talál segítő kezet. A falvakban élő gyerekek még inkább magukra hagyatottak, s ebből a helyzetből rendkívül nehéz felnőttként a győztesek közé jutni. Nem járnak színházba, moziba, nem szerveznek nekik külön kézműves-foglalkozásokat. Volt, aki velünk mozdult ki először a falujából, s Egerben minden emeletes házra rácsodálkozott – mondja Nagy Judit. A táborban a kézműves-foglalkozásokon együtt fonnak, agyagoznak. Ha valami nem megy elsőre, van idő elmagyarázni, újra és újra megmutatni az egyes mozzanatokat. Az apró örömök már elég motivációt adnak ahhoz, hogy a gyerekek később egyedül is belefogjanak egy-egy bonyolultabb munkába. Leleményesen kezelik az agressziót is. Focizás közben látják: sokan csak durván tudnak játszani. Mitől is lenne szelíd és együttműködő, akihez otthon otrombán szólnak, az iskolában meg lekezelik?
|
| Fotó: Berán Dániel / Népszabadság |
Az ilyen gyerekeknek találták ki a kötözős játékot: egy délelőttre egy kötéllel szó szerint összekapcsolják őket egy-egy felnőttel, nap közben egymásra vannak utalva, s a nap végére kialakul közöttük egyfajta bizalmi viszony, a haragos gyerek pedig lenyugszik.
Szíve szerint talán Válóczi István, a falu nyugdíjas erdész polgármestere is összekötözné magát egy-egy napra néhány döntéshozóval, hátha nagyobb figyelmet kapna akkor csöppnyi faluja is. Hiába pályáztak különféle fejlesztésekre, az elmúlt öt évben egyetlen fillért sem kaptak.
Mindössze azt a hatmillió forintot említhetik, amelyet pár éve a hitelkiváltásokhoz nyújtott központilag a kormány. Ezen időszakban a fideszes polgármester vezette szomszédos Tarnalelesz 1,2 milliárd, a közeli város, a szintén kormánypárti Pétervására kétmilliárd forintot kapott.
– Nem bántom én őket, hisz nekünk is jó, ha a szomszédaink fejlődnek. A szocik idejében is voltak kedvesebb települések, de arra azért vigyáztak, hogy a kevésbé kedveseknek is jusson valami. Most az egyik oldal mindent visz, a másiknak semmi sem jut – mondja egy fedémesi. Leginkább a szennyvízhálózatukat kellene fejleszteni, de az elmúlt öt évben nem jelent meg olyan pályázat, amely ezt lehetővé tette volna. Pedig már a tanulmányt is elkészítették: környezetbarát, levegővel és enzimbontó baktériumokkal működő rendszert képzeltek el német és dán mintára. Minden portán lenne egy-egy környezetkímélő mini-szennyvízkezelő, s ennek fenntartása nagyságrendekkel kevesebb pénzbe kerülne, mint ha új csatornarendszert építenének, és rácsatlakoznának egy központi hálózatra. A helyiek vállalták, hogy befizetik a rájuk eső önrészt, portánként 150 ezer forintot. Mégsem mozdul előre semmi.
|
| Fotó: Berán Dániel / Népszabadság |
Fedémesen a kis községházán kapott helyet az orvosi rendelő és a nővérszoba is. Most lenne lehetőség, hogy kicseréljék a nyílászárókat, de ahhoz szét kellene verni az egész házat, a régi keretek ráadásul jól beváltak. A művelődési házban viszont hiába szeretnék, nem tudnak kialakítani vizesblokkokat, arra nincsen forrás. A „művelődési ház” fogalmat nem is ismeri a rendszer, ez a fajta kultúraközvetítés nem alapfeladat, nincs is rá fejlesztési keret. Régebben a fedémesi asszonykórus nemzetközi hírű volt, az USA-ban is felléptek, s egyre-másra rendezték a fesztiválokat a faluban. Most, ha lenne is utánpótlás, senki sem akarna olyan színpadon táncolni, amely mellett csak egy udvari pottyantós budi van.
– Mi itt a kistelepüléseken azt látjuk, hogy félelmetes pazarlás és ésszerűtlen takarékoskodás folyik egyszerre.
Csak egy példa. Amikor bejött a faluba, a közeli erdőben láthatott közmunkásokat, akik semmit sem csináltak – mondja a polgármester. – Őket az egyik állami céghez közvetítették ki, de csak hevernek egész nap, rájuk se néz senki. Van nekünk a faluban egy paplankészítő üzemünk: ott a dolgozók meggebednek a munkában, s húszezer forinttal kapnak többet, mint akik az erdőben heverésznek. Mi motiválja őket, hogy valódi munkahelyen dolgozzanak? Az a húszezer forint? – kérdi Válóczi István. Szerinte a kistelepüléseket szándékosan hagyják elsorvadni. Már az ötszáz lakosúnál nagyobb falvaknak is jobb a helyzetük, a kétezer felettieknél pedig pályázatok sora ad lehetőséget az előremozdulásra. A kicsiknek marad a nihil.
|
| Fotó: Berán Dániel / Népszabadság |
A fedémesiek még emlékeznek arra, amikor reggelente buszokkal indultak az emberek az egercsehi, a farkaslyuki szénbányába, az egri finomszerelvény-gyárba, a borsodnádasdi lemezgyárba vagy a közeli téeszekbe. Mára ezekből semmi sem maradt. A paplanvarroda mellett egy kis papírmerítő üzem teremt néhány munkahelyet. Szabó István nyugdíjas bányász irányítja a többieket: azt mondja, egy évig nem mozdult ki a garázsából, csak akkor vállalta el a munkát, mikor kitanulta a mesterség minden fortélyát.
Korábbi mesterségéből is megőrizte a kreativitást: a bányában robbantáshoz használt vékony dróttal kötözte fel például a merítőhálóra a vízjelnyomó mintákat. Kortárs képzőművészek festenek a fedémesi merített papírra, külföldi alkotók viszik a szépen felújított műhelyből a kollázsokhoz szükséges alapanyagot, de az innen kikerült ívekre nyomtatják a Kossuth-díjat is.
Olyan üdvözlőkártyát is gyártanak, melynek alapanyagába estikemagokat kevernek, így ha valaki beáztatja őket, később saját kis virágmezeje lehet.
Bezárt az óvoda, az iskola, a posta. Mozgóárus hozza-viszi a küldeményeket. A falu két végében két vegyesbolt volt korábban, az egyiket Marton Géza, másikat a felesége működtette. Mára egy maradt, nem érte meg fenntartani kettőt, így sokaknak jóval többet kell talpalniuk.
|
| Fotó: Berán Dániel / Népszabadság |
A régi, döngölt padlós fűszerboltokra emlékeztető kis árudában kiszúrok egy üveg drága olívaolajat. A boltos arra az esetre vette, ha betér valaki, aki nemcsak kenyeret, tejet és egyéb olcsó árucikket szeretne, hanem kreatívabb receptekről álmodik.
Hosszú ideje árválkodik ott az az üveg. De a szavatossága még nem járt le.
