– Mit látsz az elmúlt tíz év legfontosabb fejleményének a magyar költészetben?
– A billegő fejet. Roman Polanski 1976-os filmjében, A lakóban szerepel egy kis monológ, amely jól illusztrálja a számomra fontos tendenciák egyikét: „Levágják a karomat és azt mondom, én és a karom. [...] Ha kiveszik a gyomromat és a vesémet, akkor azt mondom, én és a szerveim. De ha levágják a fejemet, mit mondanék? Én és a fejem vagy én és a törzsem? Milyen jogot formál a fej arra, hogy egyenlő legyen velem?" A versekben is egyre több nyomot hagy a kérdés, hogy egyrészt mennyire határolhatjuk el magunkat a közvetítő közegtől, másrészt – ha az elkülönítés egyáltalán sikerült – mennyire állunk a médiumaink felett. Célzok ezzel az érző-érzékelő hús mellett az internetre, az írott, a beszélt nyelvre is. (Kétséges, hogy a médium nagyobb mértékben meghatározó, mint korábban, de meghatározó volta nagyobb mértékben tudatosítható. Mintha sűrűbben nyílna erre alkalmunk a költészet révén is.) A slam térnyerése is a médiumtudatosság erősödésével függhet össze, és itt nem csak az a fontos, hogy az előadó teste a szöveg elé siet vagy versenyt fut vele. A slam több útvonalon vezet vissza a sejtéshez, hogy ami közvetít minket (pl. a reklám), talán nagyobb befolyást gyakorol ránk, mint mi rá (már amikor ez a különbségtétel lehetséges). Ami pedig a kortárs magyar költészet kedvenc témáit illeti, nem hiszem, hogy a test, legfeljebb egy (cseppet sem új) kérdés uralmát lehet említeni, amely az ember önmagához való viszonyára vonatkozik. Az utóbbi 5-10 évben gyakran átalakul, és a testet kezdi faggatni, hogy aztán elforduljon tőle, visszatérjen hozzá stb. Vagy éppen konfrontálódjon vele, ami szintén előtérbe állíthatja a testet, mely azonban így sem foglalja el a helyét egy korszak trónján. Sokkal inkább annak eldöntetlensége (is!) dominál, hogy több vagyok-e a testemnél vagy kevesebb vagy éppen én vagyok az. Fontos fejlemény, hogy az önidegenség tapasztala egyre gyakrabban mutatkozik meg úgy az irodalomban, hogy az idegen(ség) kiterjedése révén centrum és periféria helyet cserélhet. Amivel problémás azonosulnunk, az nyerhet akkora teret, mint egy fog vagy annak amalgámja, de egy kiborg struktúrája mást sugall. Ott a protézis viseli az ember(i)t, az élő szövetet. A szervezet anyaga – és ezzel analóg módon az ember – mint fölösleg, resztli is megjelenik. Persze, nem a kiborgok inváziója figyelhető meg több fontos lírikusnál, akik 70-es vagy 80-as születésűek. Inkább a mechanikusság, a test automatizmusának hangsúlyozása, a testrész önállósulása (de nem önállósága), konfliktusa a testegésszel. Ha az egészet az egészen belül ismétlő rész alakzatára utalunk, ez lenne a mise en abyme biológiája. „A nevető fej / kiűzött bennünket / a fény tetovált épületéből" (Bajtai András), és nem mindig tudni, hogy a mi fejünk volt-e.
– Ugyanolyan súllyal esik a latba a folyóiratközlés, egy antológiában való megjelenés, egy offline kritika, mint korábban?
A folyóiratközlés, az offline megjelent kritika a súlyát leginkább útközben nyeri el, ahogy korábban is. Út alatt azt értem, amit akkor jár be, amikor valaki ajánlja, kritizálja, idézi, utal rá. A felelevenítések minősége és mennyisége dönt, de legalább annyira a ritmusa is, illetve hogy milyen viszonyban áll ez a ritmus a Facebook lélegzésével. Elsikkadhat egy mégoly fontos online cikk, miközben erőre kaphat az offline szöveg az online rámutatások közreműködésével. A „sima" időnként megbízhatóbb, mint a lájkelárasztásos földművelés. De nem tudható, mi lesz, nehezen láthatható át. Ahogy az elmúlt tíz év legfőbb lírai fejleményeinek megítéléséhez sem telt el elég idő, úgy mindenkit a távolság(tartás) dicséretére biztatnék. A hozzáférés a távolságnak köszönheti a teret, a szabad mozgást. Fő, hogy meglegyen a retrospektív indulatok esélye, például 2040-ben.
– Melyek ma a leginkább meghatározó törésvonalak, illetve esztétikai iskolák?
– Valódi törésvonal húzódik a fiatalok mezsgyéjén annak megfelelően, hogy ki mennyire és hogyan problematizálja az önmenedzselést. Van, aki úgy látja, hogy a szöveg futtatása facebookon, felolvasása különböző eseményeken stb. hasonlóképp nélkülözhetetlen, mint maga az írás, és van, aki nem kíván sertepertélni a műve körül. Nem mindig szerencsés az önreprezentáció morális dilemmáiról beszélni akkor, amikor túl sokat lát forogni egy nevet (vö. „A siker bűn." – Hajnóczy Péter szíves közlése). Mindazonáltal az introvertáltabbak körében is megtaláljuk azokat, akik a siker látványosabb vadászatát konstatálják, de nem vonják kérdőre a vadászokat. A motivációk rendszere többé-kevésbé feltérképezhető paranoia, irigység stb. nélkül is, a „vetélkedő szolidaritás" jegyében, ahogy egyszer Borbély Szilárd fogalmazott. Én eddig elsősorban pozitív fejleményeket látok. A vers, a slam-szöveg és ami körülötte van: lázas ellenszegülés az izolációnak. Úgy tűnik, inkább bevonzza az érdeklődőket, mintsem elüldözné őket.
