A pályaudvaron is kisebb volt a forgalom, mióta megnyílt az új, Keletinek nevezett indóház. A plébánia körüli, tejben-vajban fürdő piacnak pedig épp az utolsókat harangozták: már készen állt a pompás új vásárcsarnok a Rákóczi téren. A lakosság száma ezenközben vagy a háromszorosára duzzadt, és a földművesek helyét kisiparosok foglalták el. Cipészek, bérkocsisok, mészárosok és asztalosok sorjáznak a lakcímjegyzékekben. A majorságokat kiszorították a gyárak, a fűrész visítása, a gépek kalapálása váltotta fel a korábbi tehénbőgést.
Nem csoda hát, hogy szemkápráztató gyorsasággal nőttek ki a földből a zömmel két-három emeletes bérházak is, ahol egy munkás vagy iparos majdnem kétheti bérét elkérték havonta a szoba-konyhás lakásért. A Mehringer családról azért szeretnék mesélni önöknek, mert úgy gondolom,
a XIX. század végi józsefvárosi polgárnak afféle mintapéldái lehettek.
Hogy egyáltalán léteztek, azt abból a kis papírkupacból tudtam meg jó néhány évvel ezelőtt, amelyben hét, Mehringer Rezsőnek címzett levél volt, de mivel a nevezett úr valójában semmiről sem volt híres, hosszú időn át nem is sikerült kiderítenem róla semmit.
Aztán idővel – és sok szerencsével – csak összeállt a kép. Mehringerék vendéglősök voltak a Külső-Józsefvárosban, olyan üzletet vittek, amilyenből akkoriban a Práter, Óriás és Magdolna utca környékén szinte minden sarokra jutott egy. A Práter és a Futó utca találkozásánál állt például a Sverteczky vendéglő földszintes, rozoga épülete, melynek leírását Krúdynak köszönhetjük: igen érzékletesen festi le a borszagot árasztó, hideg falakat, a szögletesre metszett poharakat és üvegeket, a főhelyen látható Kossuth-képet, akárcsak a hetenkénti dalárestélyt és a korcsmárosné csülökkel, dagadóval és főtt tojással dúsított babfőzelékét.
A környék többi vendéglője sem lehetett nagyon más. A Mehringer-féle a Koszorú utca és a Magdolna utca sarkán állt. Az 1870-es évek végén már itt várta vendégeit Mehringer Simon, akinek 1898 áprilisában kelt gyászjelentéséből tudjuk meg, hogy egy népes katolikus família fejeként, 79 éves korában szenderült jobblétre. Egy fiát és egy lányát túlélte, négy további fia –Gyula, Rezső, Nándor és Lajos – gyászolta őt. Különféle dokumentumokból az is kiderül, hogy Nándor vasúti kalauz volt, Lajos pedig előbb vendéglősként próbálkozott – volt üzlete az Óriás, azaz a mai Leonardo da Vinci utcában és a Ferenc körúton is –, aztán pincérnek állt.
|
Falrészlet címerrel
Teknős Miklós / Népszabadság |
A fiatalon elhunyt István sem mozdult messzire a szülői háztól: neki szatócsboltja volt a Magdolna utcában, amelyet később az özvegye vezetett. Úgy tűnik, a családban már a nyolcvanas években megszületett a döntés, hogy a Koszorú utca 24. alatti vendéglőt az idők során Rezsővé magyarosodó Rudolf viszi tovább. Ekkor a harmincas évei végén járhatott. Felesége, a Kisfaludy utcai cipész, Adamek Nándor lánya, Anna három gyermekkel ajándékozta meg. Rezső fiukról és két lányukról, Annáról és Irénről tudunk.
A józsefvárosi eseményeket nagy érdeklődéssel követő – nem csoda: a laptulajdonos, Rákosi Jenő virilistaként maga is nyakig merült a helyi politikába – Budapesti Hírlap tudósításaiból pedig az is kiderül, hogy a vendéglőstől nem volt idegen az ellenzéki virtus. A Mátyás téren kirakatgyártó céget üzemeltető Madary Gábor követőjeként részt vett a Józsefvárosi Polgári Kör szervezésében, és ennek színeiben iparhatósági, majd iskolaszéki taggá is választották. (A VIII. kerület közéletének fontosabb pozícióit ekkor a Józsefvárosi Körbe tömörült nagyiparosok emberei foglalták el. A lényeges dolgokról Rémi Róbert gőzfavágó-tulajdonos, Thék Endre bútorgyáros, Glück Frigyes szállodás és Hűvös József villamosvasúti igazgató döntött.)
Nagyobb elánnal tevékenykedett persze a Budapesti Szállodások, Vendéglősök és Korcsmárosok Ipartársulatában. A már említett levélkupac legalábbis azt bizonyítja, hogy pénztárosként elévülhetetlen érdemeket szerzett magának, mi több, a testület legfontosabb tagjai közé tartozott. A levelek között megmaradt például az elnök, Gundel János ezüstlakodalmára szóló meghívó, akárcsak egy 1897-ben kelt írás, amely így fogalmaz: „a választmány az Ön kilépési szándékát nem találta elfogadhatónak, s akként határozott, miszerint Ön felkérendő szándéka megváltoztatására, oly kijelentéssel, hogy a választmány – tekintettel az Ön jelenlegi elfoglaltságára – késznek nyilatkozik a legmesszebb menő elnézést tanúsítani.”
De mi lehetett az az elfoglaltság, amelyre hivatkozva Mehringer Rezső felmentését kérte a tisztségei alól? Nos, én azt gondolom, éppen háromemeletes bérházat építtetett a Koszorú utca 24. alatt. Még 1896 nyarán átíratták ugyanis Mehringer Simon házát az ő nevére, és az ügyletben megjelölt 26 350 forintos érték arra utal, hogy ez még a nagy telken álló földszintes kocsmaépület volt. Három évvel később pedig Mehringer Rezső és neje Magdolna utca 10/b néven 12 ezer forintért eladta Csáki Samunak a telek egyharmadát. Aki ma megnézi ezt az utcasarkot, nagyjából kikövetkeztetheti, mi történt.
A Koszorú utca 24.-ből nyíló bejárattal felépült egy háromszintes bérház, a földszintjén egy új vendéglővel, s amikor ez megtörtént, a régi épületet lebontották, a telkét pedig eladták. Ma ezen a fertályon egy modernebb küllemű, feltehetően az 1910-es években épült, ugyancsak háromszintes bérház áll. A címtárakban Mehringer Rezső 1905-ig szerepelt kocsmárosként, aztán néhány évre eltűnt – Pécelre költözött, ahová talán a nyugalom és a sok zöld vonzotta –, majd 1909-ben visszatért,
de immár háztulajdonos, illetve magánzó foglalkozással a neve mellett.
A vendéglő azonban továbbra is létezett, igaz, már bérlők vitték. Mehringer Rezső pedig, habár egy levél tanúsága szerint 1908-ban úgymond nyugdíjba vonult (talán ekkor töltötte be a hatvanat?), továbbra is elvállalta a vendéglős ipartestület által rábízott feladatokat. 1916-ban, csaknem egy évtizeddel azután, hogy a pénztárosságról lemondott, vészhelyzetre hivatkozva felkérték, hogy újra vállalja el a tisztet; egy évre rá pedig az adófelszólamlási bizottságba választották be. De mondom, Mehringerékről mind ezek ellenére meglepően keveset tudunk.
Az ifjú Rezső neve például 1915-ben „az angolországi internáltak” között bukkan fel, 1922-ben pedig a kőbányai Liget utcában mint magántisztviselő. Azt viszont képtelen voltam kideríteni, hogy az ő felesége volt-e az a Mehringer Rezsőné, aki ekkortájt épp a márianosztrai fegyházban raboskodott.A rákosligeti telefonkezelőnőt, aki az őszirózsás forradalom idején a faluban megalakította a szociáldemokrata nőszervezetet, 1920-ban, a rákosligeti direktórium perében többéves elzárásra ítélték ugyanis.
|
Az ezüstlakodalmi meghívó
Teknős Miklós / Népszabadság |
Az idősebb Mehringer Rezső emlékét ma már ezen a levélkötegen kívül alig őrzi más, mint két vakolatból formált betű a Koszorú utca és a Magdolna utca találkozásánál. Itt lehetett hajdan a kocsmabejárat, megadták hát a módját: fölötte cirádás címerbe foglalták a tulajdonos monogramját, a harmadik emeletre meg még egy oroszlánfej is került. De belül is takarosan festhetett százhúsz évvel ezelőtt ez a ház, még ha a lakásokhoz a gang végén elhelyezett illemhely társult is. A kapubejárat mögött puttók vigyázzák a falat, a lépcső vörös mészkőből készült, korlátja cirádás, a pihenőkben szolid terrazzo.
A vendéglő hajdani jelenlétét mutatja, hogy a pincelejáratra mindent elfedő, díszes kovácsoltvas kosár borul: itt aztán semmi lehetőség nem volt a raktárkészlet fosztogatására. Az udvar persze szűk, nap sosem éri, elvégre a telket eredetileg nem egy háromemeletes bérházra szabták. Mégis, nyáridőn kellemes lehetett ide kiülni. Valószínűleg a vendéglőből a kerthelyiségbe vágyó vendégeket szolgálta az a kovácsoltvas korláttal szegélyezett lépcsősor, amely most az egyik földszinti lakásból vezet az udvarra. És hogy a söröző-borozó úri közönséget ne nyomassza a végtelenbe nyúló tűzfal, Mehringerék gondoskodtak a feldíszítéséről.
A külső-józsefvárosi udvar, ha hiszik, ha nem, ma is egy freskót rejt.
A napfényes Itália ragyogott hajdan ezen a hosszú téglafalon, víztükör és távoli hegyek, a parton egy villa, mögötte ciprusok; az egyik hegyormon antik romok, egy csónakban evez valaki… Jobb oldalt, úgy képzelem, egy vidám társaság lehetett, mondjuk pokrócra dőlve, piknikkosarakkal, vagy talán andalgó lovasok az aranyló homokon.
