Ideális hely és időpont lett volna egy nagyszabású imperialista merénylethez, de persze isten ments. Lapunk egykorú beszámolója szerint a hivatkozott és nem hivatkozott notabilitások azon frissiben ki is próbálták az új szakaszt, valamennyi állomást megtekintették, és elismerően nyugtázták, hogy – az összefogásnak köszönhetően – a hosszú etap egy évvel az eredeti határidő előtt elkészült. Jól tetszett olvasni, összefogással, egy évvel és főleg: előtt.
Mint a hírekből ugyancsak kiderül, a karácsonyi ünnepek alatt nagyjából kétmillióan szálltak alá, hogy kipróbálják az új csodát, december 28-ra ez a szám hárommillióra nőtt.
Sokan háromszor-négyszer is végigutaztak a vonalon, tiszta vidámpark lehetett, pláne, hogy senki sem mondta, hogy absteigen oda' zahlen – emlékeim szerint egyetlen tetszetős alumíniumforinttal nyitástól zárásig száguldozhatott oda, s vissza a mélységben az ember gyereke és lánya, bár akkoriban erre már nem volt különösebb kereslet.
Ez az egyforintos megoldás egyébként külön kaland volt, egyrészt, mert még mindig igen ritka madár volt akkoriban mifelénk az olyan szerkezet, amely viszonylag nagy biztonsággal működött, ha érmét dobtak bele (az ellenpéldát lásd alább), másrészt pont eléggé borzongató volt nézni azokat az embereket, akik megpróbáltak sunyin átcsusszanni a kapun, a bliccelést kizárni hivatott, félelmetes sebességgel és hanggal összecsapódó fémkorlátok ugyanis elég komolyat tudtak ütni.
Képzelhetik, milyen arcot vágott egy ilyen demonstráció spontán megtekintését közvetlenül követően kisközségi barátom, amikor sikerült elhitetnem vele, hogy kifelé is fizetni kell, miután meggyőződtem róla, hogy nincs még egy forintosa.
Egykori kiváló kollégánk, Mikó László képe az átadás előtt hét hónappal, az akkor folyó év májusában készült a Batthyány téren, ahol nyilván ugyancsak előrébb tartottak a munkában, mint kellett volna, de íme, ilyen az, ha az emberek összefognak. Mint jól látszik, a Batthyány téren járunk legott, ahol a HÉV és a majdani metró meghitt találkozási pontját képezik ki éppen a szorgos mélyépítő-kezek.
Keserű vallomással tartozom: ezt az aluljárót én kiváltképp utáltam és utálom mai is, két igen kellemetlen serdülőkori élményem okán. Volt nekem egyszer, egy csuda májer Frank Zappa-jelvényem, amelyet büszkén viseltem hajtókámon, egészen addig, amíg a metrókijárat előtt egy nagyobb legény be nem jelentette a féltett műtárgyra az einstandot. Ellenállottam, amelynek természetes kifejletként nemcsak a jelvény ugrott, hanem még meg is lettem ruházva.
Ebcsont beforrt, a másik szörnyű kalandom miatt azonban máig szenvedek: hideg volt, és én kakaót óhajtottam venni a forróital-automatából. Ha emlékezetem nem csal, öt forintot dobtam be, megnyomtam a vonatkozó gombot, a jelek szerint kivételesen kiválóan dolgozott a gép, szépen megtelt a plasztikpohár, kinyitottam az iszamos kis ajtót, nagyot húztam a kakaóból, és azon nyomban ki is taccsoltam: halászlé volt benne. Valószínűleg a világ legrosszabb halászléje, amely miatt azóta a világ legjobb halászléjét sem vagyok képes még megszagolni se. Életem csonka.
