Eleinte heti sistergések voltak, végül könyvekbe, hangos és nyomtatott verziókba rendeződtek egy furcsa király furcsa Fülkefor-történetei. Egy fél királyság nevetett ezen, a másik fele viszont talán végképp eltávolodott a „folyton bajt kereső" költőtől, írótól. Az udvaron kívül beszélgettünk Parti Nagy Lajossal az elmúltnégyévről, a felségsértésről és annak következményeiről.
hirdetés
Fotó: Népszabadság/M.Schmidt János
– Mikor született meg Fülkefor?
– 2011 áprilisában írtam az elsőt, s félkészen, még alig „mesésítve", egy mail glossza-betétjeként elküldtem néhány barátomnak. Abban a fikcióban a kormány-, valamint az államfő, a házelnökkel és a belügyminiszterrel karöltve, leruccan az áldott magyar vidékre, hogy testgyakorlási célból bejelentkezzen a Véderő kiképzésére. Ironikus szatirolett volt, karikatúra ahhoz a gyalázathoz, hogy a magyar állam nem védte meg állampolgárait, hanem cinikusan hagyta, hogy náci, legalábbis erősen csendőrtudatú, rasszista szabadcsapatok a rendcsinálás égisze alatt garázdálkodni kezdjenek.
– Igen. Akkor az sokkoló volt, most olyik médium ingerküszöbét se érné el, a dolog mindennapos lett, az eszmetársak házalelnöki-, bizottságelnöki-székekben ülnek. A barátaim visszakérdezték, mért nem küldöm el az ÉS-nek, mármint a glosszát. Furcsa volt, hogy olyasmire biztattak, amin én már jóval korábban gondolkodtam, nem is annyira a tárgy, mint a kisforma és az álmese-nyelv szempontjából, hogy féltenyérnyi szövegeket, cédulaprózákat kéne írni, de mondhatnék egypercest is, nem véletlenül fejeződött be a sorozat egy Örkény-idézettel.
– Hogyan lett mindebből rendszeres megjelenés?
– Átküldtem Kovács Zoltánnak, hogy mit szólna, ha írnék ezután ilyesmiket a Páratlan oldalra, Magyar mesék címmel. Örült neki, kérdezte, milyen gyakran. Én meg rávágtam, hogy hetente, tán sejtve, de nem tudva, hogy ezzel hosszú időre behatárolom magam, a munkaidőmet, az agyamat. Olyasmire gondolhattam, hogy majd megírom melléktermékként, heti sistergésként, mintegy a munkaidőm előtt vagy után. Örültem, hogy kitaláltam ezt a dolgot, szükségem volt rá, hisz a vélemény-cikktől, direkt publicisztikától, mármint a sajátomtól, herótom volt, hallgatni viszont nem akartam, nem tudtam.
hirdetés
– Akkor ez már-már önterápiának is számított?
– Muszáj volt a magán-közérzetemet valamiféle publicisztikus, de erősen nyelvi természetű kisformába kanalizálni, kitalálni, mint valami személyre szabott mentálhigiéniai mentőmellényt, hogy ne fulladjak meg. Csakhogy pár hónap és egy tucat mese elteltével rá kellett jönnöm, ez a dolog, minél inkább éli a maga (köz)életét, annál inkább ráül az én életemre, elviszi a munkaidőm legalább egyharmadát, az olvasásra fordított idővel együtt még többet. A többi „kockázatot", hogy végképp besorolódom, illetve kisorolódom, láttam, sajnáltam, de nem tudott érdekelni.
– Három évig mégis randevút adott a szépíró a publicistának.
– Ez a műforma, legalábbis sorozatban, tudomásom szerint eddig nem létezett. Kétségkívül határeset, tárgya oda, a publicisztikához, megformálása, nyelve viszont ide, a cédulaprózához köti. Most úgy tűnik, hamar kialakult, hogy ilyen lesz. Hogy kell hozzá a direkt (köz)életanyag, kellenek a konkrét heti történések, az utcán heverő téma. Ehhez a saját, civil kedvemen, érdeklődésemen túl is olvasnom kellett, figyelnem hírre, álhírre, ostoba beszédekre. Ezt a halmazt a kisebb és nagyobb és legnagyobb rezsimhuszárok, I. Fülkefor és udvartartása szállította is, jókedvben, bőségben.
– És a nyelvre is gyorsan rátalált?
hirdetés
– Hamar kivájta a maga medrét a sorozat. Kialakította a maga szabályait, például azt, hogy a nyelve egy hibrid, álarchaikus folklór-nyelv, vagy hogy a szatíra fikciójának lehetőség szerint valós alapon, az előző hetek történésein kell nyugodnia. Tán túlzás, de én állandó közéleti készenlétnek fogtam fel, olyasformán mentem utána a tárgyaimnak, mint egy újságíró, s úgy írtam meg, raktam össze, nyelvként, mint egy szépíró. És három évig nem volt hétfőm és keddem, ami ne a mese körül forgott volna. Szükségszerű, hogy a kellből muszáj lett lassan, a saját teremtményem elkezdte enni, legalábbis irányítani az életemet.
– Hangoskönyvek, zenés estek és két kötet. Ez Fülkefor mérlege. És a fél királyság. Tart attól, hogy az ország másik fele sosem bocsátja meg a felségsértést?
– Nem jó érzés. Tudomásul veszem. Bár az a hívő „fél", aki négy ilyen év után is mindent elhitt a felség ruhájáról, amit bebeszéltek neki, az az én magyabszurdjaimat is olvashatná egy az egyben, anélkül hogy kihallaná belőlük az iróniát... Persze ez vicc, nem hisz el mindent. És persze, hogy kihallja, amit ki kell a kötetekből is, a hangoskönyvekből is, a Dés Lászlóval közös Fülkefor-estjeinkből is a Belvárosi Színházban. Mármint ha olvassa, hallgatja, nézi. Azt hiszem, nem nagyon, alig van átjárás, ez a másik fél többnyire a két pártlapból, a kurucinfóból, meg a gyalázkodó kommentekből, tévéműsorokból értesült a mesékről, ha egyáltalán.
– Jó előre bejelentette, hogy a ciklus végéig írja csak a meséket. Miért?
– Kellett egy konkrét, kitűzhető dátum. 2014 áprilisa elég logikus volt, annál is inkább, mert szinte napra egybe esett az első mese hároméves évfordulójával. Három év, 154 mese. Nem sokkal az első év, az első kötet megjelenése után éreztem, meg kell határoznom egy végpontot, amikor, bármi történik, abbahagyom. Ez volt a választás napja, ahol persze nem történt bármi. A megjósolható történt, a folytat-lyuk Magyarország hajóján. Eleinte fogalmam se volt, meddig bírom kedvvel, nyelvvel és idővel, illetve hogy mennyit fog számítani az ÉS civil olvasóinak a kapacitálása. Sokat számított.
– Nevetségessé akarta tenni a rendszert vagy inkább bírálni?
– Mi mást tehettem volna íróként, mint nevetségessé tenni ezt a tomésdzsentri élcsapatot, a pöffeteg, fennhéjázó allűrjeikkel. Az is igaz, a rezsim nevetségessé tette és teszi saját magát, elég leírni a fennen viselt dolgaikat, el se kell túlozni, le kell jegyezni lovas bevonulástól fácánozásig, birkatrágyától csendőrgábrielig. Persze, jókedvről szó sincs, szomorú, noha ironikus szövegek ezek, úgy mondanám, az embernek torkára forr a „felszabadító" nevetés. Egyébként meg lehet nézni, az én lejegyzőm, mesei elbeszélőm lelkesen kommentálja az udvarban és vidékén történteket, liheg, el van ragadtatva, mindent elhisz, készpénznek vesz, egy rossz szót nem szól, alig-alig hagytam, hogy kiessen a szerepéből.
– Sok kritikus azt vetette fel, hogy vajon hogyan fog bánni az idő ezekkel a szövegekkel?Ha az aktualitás hiánya kihúzza alóluk a szőnyeget.
– Ha jósolni lehetne ilyesmiben, én is azt jósolnám, hogy ha az aktualitás elhalványul, kifakul vele az egész szőnyeg, az egész nyelvi szőttes. Ez lenne a logikus. De ebben előre látni képtelenség, más könyvek sorsát is nehéz megjósolni, ezekét meg különösen, már csak azért is, mert mennyire, illetve mivé fakul, ami fakul? Mikszáth országgyűlési tudósításaiból is elfújta a szél a pártpolitika hamuját, ami kétségkívül megnehezíti a tájékozódó, ismeretszerző olvasást. De a szöveg íze, atmoszférája mégis megmaradt. A meséknél is ez a tét, ha van tét egyáltalán, az atmoszféra, hogy felidézik-e ezek a magyabszurdok a kort, amelyből vétettek. Másként fogalmazva: ha nyelvileg rendben lesz idővel is, a féljövőben is, akkor a szokásos porláson, kopódáson túl a java megmarad. Bár az is később dől el, ha olvassák majd egyáltalán, hogy van-e s melyik a java. De ez azért nem izgat különösebben.
– Nem fog hiányozni az írónak a mindenre odafigyelő publicista?
– Rövid távon biztosan nem. Elegem volt, megkönnyebbültem az utolsó mese után, hisz már a szövegörömöt se éreztem, a végén teher volt csak, magam választotta penzum, de penzum. Látom sorjázni a tárgyakat, amiket megírnék, amiket meg lehetne volt írnom, Nazarbajev életrajzától a nemzeti csakraakácig. Látom, hogy Fülkeufória egyre jobban teljesít a felcsúti gondolat csillagösvényén, egyre több és lelkesebb hívőtől övezve, mert bár a lábbelik tulajdonosi szerkezete át lett strukturálva, s így egyre többen járnak mezítláb az orbánizmus útján, a tyúkszemükre nem lesz konkrétan rálépve, amíg nem muszáj. Persze ami megtörténhet, meg is történik. És ha nem, csak a vezéri jóindulat okán nem, amiért egy lyukas garast nem adnék, szemben a többséggel, mely ismét a kétharmadba emelte a stadionkerált és pártját.
– Nem tűnik túl optimistának.
Fotó: Népszabadság/M.Schmidt János
– Én most reménytelennek látom a helyzetet. Pitiáner megalománia a győztesek, pitiáner, primitív bűnbakkeresés a vesztesek táborában, s nemcsak keresés, hanem találás: Konrád és Heller az oka mindennek, maroknyi balliberális. Megérteni éppen megértem, de attól még elfogadhatatlan. Teljes tanácstalanság a jövőt illetően. Egy-egy lózung a rend kedvéért. A képviselői lét meghatározta tudat. Eggyel lejjebb, „az országban" pedig csöndes kis átrendeződések, igazodások. Lelki retró, túlélőkészlet a hetvenes évekből. Aki nincs velük, ellenük van – hát, nem épp bonyolult üzenet.
– Ugyanakkor folyamatosan szűkülnek nem csupán az írók, de az értelmiség megélhetési lehetőségei. Valósnak látja a veszélyt, hogy egyszer sokan elérnek a válaszúthoz: vagy belépnek a Magyar Művészeti Akadémiába, vagy elindulnak a lejtőn?
– Igen, valósnak látom. Minden veszélyt. És fogalmam sincs, miként lehetne tenni ellene. Egy csomó kollégánk, ízléstől, pártállástól függetlenül, már rég csúszik lefelé a szociális lejtőn. Nemcsak a munkájához szükséges, de a mindennapi megélhetése van veszélyben, és nincs civil szervezet, nincs önszerveződés, segélyegylet, nyugdíjkassza, semmi, ami segítene.
