A Mohácsi testvérek (dramaturg Mohácsi István) ezúttal dupla trükköt visznek végbe. Rekonstruálják a XIX. század végi román, balkáni demokrácia színvonalát, lelkiségét, de közben nem hagynak kétséget afelől, hogy mindez mégis inkább rólunk, XXI. század eleji magyarokról szól.
Román Gárdát mondanak, de Magyar Gárdát hallunk. És közben politikai és szerelmi szenvedélyek ásatag, atavisztikus forgatagát látjuk.
Khell Zsolt díszlete egy fafeldolgozó műhelybe viszi a cselekményt, fűrészek és satuk, fűrészgépek és gyalupadok között rengeteg deszka délies rendetlenségben mindenfelé. Munka nem folyik itt, csakis lelki élet. Alantas szinten.
Politizálnak és féltékenykednek, csalnak, hazudnak, intrikálnak, harsányan és fellengzősen szónokolnak, hebehurgyán, ész nélkül cselekszenek.
Minden elvágódás és visítozás minél rosszabb, annál jobb.
Rögeszméiket valóságnak veszik, értelmes kontroll föl sem merül, ha mégis, legfeljebb új fordulatot vesz a képzelgések rendje, alapirányuk nem változik. Azt a megrögzött előítéletek, alapvető, ősi bölcsességként hangoztatott közhelyek szabják meg. Ámokfutás az életük.
Az eseményeket meghatározó gyermeteg félreértés, miszerint a mániákusan politizáló faiparos azt hiszi, hogy a sógornője körül legyeskedő újságíró a feleségét kerülgeti, Caragialénál is csak alkalom kora embereinek lényegre törő elrajzolásához.
Mohácsiék sem tesznek mást: bőséges szófacsarással és klasszikus bohóctréfák adott helyzetre alkalmazásával tupírozzák, színezik, részletezik a konok ostobaság, a csökött érzelmesség természetrajzát.
A hullát a proszekatúrán keresik, miközben percenként rohannak neki a csukott ajtónak. Minden vicc és szójáték, minden elvágódás és visítozás minél rosszabb, annál jobb.
Az igazi mesterségbeli tudás nem sohasem volt szövegek és akciók kiagyalásában, hanem az ősi eszközök újszerű, magabiztos, helyzethez illő alkalmazásában rejlik. Újnak, időszerűnek, eredetinek a szellemben kell lenni. Ha ez megvan, a színészek is csodákra képesek.
Mertz Tibor vezényli a handabanda-parádét, Endrődy Krisztián remekül tükröz és szekundál neki. Orosz Róbert lihegő túlbuzgalmat prezentál, Kovács Gergely meg mint kívülálló szolga, némán tűr és faarccal tesz keresztbe, ahol csak tud. Bánfalvi Eszter és Sodró Eliza a falvédőérzelmek alatt elemi női okosságot rejteget. Bajomi Nagy György testi-lelki behemótja, közhelyköltője és galamblelkű politikai bölcselője sokat segít a kissé nehézkesre sikerült politikai kibontakozás eljátszásában.
Merthogy az is van a végén. A szerelmifélreértés-sztorit ugyanis egy a résztvevőihez illőn oktalan politikai miniháborúság is kiegészíti, hőseink valami szörnyen fontos listát, illetve az azt rejtő trezor kulcsát is kergetik a nők udvarlóján kívül, aki természetesen egyúttal politikai ellenfél is: nem a mi emberünk.
Merthogy ennyiben áll a politikai identifikáció: a mi emberünk vagy sem. Ám miután a szerelmi félreértés tisztázódik, a politikában is kiegyeznek. De az egyesített nemzet semmivel sem látszik jobbnak a meghasadtnál. A múlt temetésekor az ellenségből közös hőssé avanzsált halott fele valahogy kifelejtődik a sírból.
