A társait szitává lőtték, a magyar úszótehetség túlélte az ugató halált

– Szilárdnak csodával határos módon sikerült megmenekülnie – mondta az esetről dokumentumműsort készítő és könyvet is jegyző újságíró, Martinkó Károly. – Payer Károlyt fejbe vágták egy lapáttal, és berángatták a naszádra.

Az Ausztriába elképesztő lélekjelenléttel átjutó Szilárd Zoltánt a szülei Kőszegre adták katonai intézetbe, itt tanult a háború végéig. Apja katonatiszt volt, a háború után ezredessé léptették elő, és a Bihar megyei vitézi szék főkapitányaként fungált. Nem volt nyilas- és nácibarát, nyugdíjazták. Fia, a reményteljes úszó az akkori sporttanács elnökét kereste meg, hogy járjon közbe apja érdekében az író Veres Péter honvédelmi miniszternél. Apja így nem került lágerbe, Szibériába.

Szilárd Kőszegen lett úszó. Karrierjét kékvérű osztálytársának, Markovits Kálmánnak, a kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázónak köszönhette. A „gróf” arra biztatta, ússzon Máté László úszóedző előtt, kaphat érte ennivalót.

– Szilikém, vágj le nekem egy ötvenet! – mondta a tréner, Szilikém pedig ifjúsági rekordot repesztett.

1946-ban, akkor Máté már az FTC tehetségeit trenírozta, már nem csak kakaót kapott reggelire, buszjeggyel is ellátták. ,47-ben Kádas Géza (olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok), Szatmáry Elemér (főiskolai világbajnok) és a 16 éves Szilárd volt a sorrend a felnőttbajnokság gyorsúszószámában. Kádas bronzérmet szerzett a ,48-as olimpián 100 gyorson, Szilárd hetedik lett (az ezüstérmes 4×200-as gyorsváltóból kihagyták – a szerk.).

Ötvenegyig minden rendben volt – emlékezett vissza a tavaly elhunyt Szilárd Zoltán. Európa-bajnokságot és főiskolai világbajnokságot nyert, '52-ben pedig beválogatták az olimpiai csapatba. De a barátnője besúgta, mert megmondta neki, hogy kinn akar maradni. Feketelistára került, az úszókarrierje villámgyorsan véget ért.

'56 nyarán felforrósodott a lába alatt a talaj. Ekkor kezdték összefogdosni a volt hadapródiskolásokat, összeesküvés vádjával állították őket bíróság elé. Szilárd az FTC-ben 1500 gyorson úszó Zsótér András (alias „Paraszt”) révén került képbe. Kezdett bezárulni a kör, ezért Joó Sándor vízipólós, a kerékpáros Payer, Fekete Gábor meg Szilárd elhatározta, hogy a Nyugatot választja. Szilárd sógora, Szegedi László mesélt nekik a Dévénybe induló pozsonyi sétahajóról.

Néhány nappal 19-e előtt érkeztek Pozsonyba. Azt kérdezgették a helybéliektől, miért van ott az őrnaszád a hajó mellett. – Volt már olyan, hogy valaki megpróbált beugrani a Dunába – kapták a választ. A helyiek elmondták, a katonák nem lőhetnek át, mert a sétahajó osztrák felségvízen fordul vissza. Szombaton, augusztus 18-án este megegyeztek abban, hogy az úszóedző Fekete „uraim” felkiáltása lesz a jel.

Zsótér évekkel az események után nyilatkozott. – Talán az én letartóztatásom is hozzájárult a ­tragédiához. 1956 januárjában fogtak le „a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés miatt”. Hat és fél évet kaptam. Szilárd Zoli is katonaiskolás volt, tudott a társaságunkról. Nem akartunk semmi különöset, azt mondtuk, az legyen közülünk a honvédelmi miniszter, aki az első párttitkárt vagy ávóst nyakon vágja az Andrássy úton. (Zsótér október végén szabadult. Gérecz Attila, „a forradalom költője” a karjában halt meg, egy orosz tank tornyából lőtték ki a Rókus kórháznál, amikor meg akarta dobni Molotov-koktéllal.)

Amikor Szilárdra is lőttek, újra lebukott a víz alá. Úszott a part felé, a csónak propellere szétszaggatta a nadrágját. Sziklától szikláig araszolt, és amikor kiért a partra, futni kezdett felfelé a töltésen. – Amíg ott botorkáltam – idézte föl évtizedekkel később –, három géppisztolyból okádták rám a tüzet. Hál istennek, egy golyó sem talált el.

Martinkó doktor találkozott a kerékpáros Payer özvegyével 2010-ben. – Annyit mondott, hogy Pozsonyban kerékpárverseny lesz – sorolta az asszony –, disszidálni akarnak. Két hét alatt tanították meg úszni. Amikor az ÁVO hazahozta, elítélték. 1983. október 21-én, a születésnapján halt meg. Rengeteget emlegette a barátait, de Szilárd Zoli nem látogathatta meg, pedig nagyon vágyott rá. – Képzeld, Oszi – mesélte Payer Végh Oszkárnak, a legendás országúti bringásnak –, szét akartak csapni bennünket a naszádjuk orrával. Nagy levegőt vettem, hogy a víz alá bukjak. Amikor feljöttem, mintha rémfilmet láttam volna. Szilárdra még akkor is tüzeltek, amikor már osztrák földön futott. Amikor harmadszor is elfogyott a levegőm, a két kezemet a magasba emelve bicikliztem, akár a vízilabdakapusok. Nem akartam nyomorultul elpusztulni. Beemeltek a csónakba, agyba-főbe vertek. Amikor partot értünk, berugdostak az őrszobára, tovább ütöttek. Tűrtem, és azért imádkoztam, hogy ne idegen földön dögöljek meg.

A magyar határőrök nem bántottak, amikor átvettek. Megrendülten hallgatták a beszámolómat.

Payer cselekménye amnesztia alá esett, az ítélethozatal napján visszanyerte szabadságát.

Tubákné Joó Katalin, Joó Sándor örökbe fogadott unokatestvére arról beszélt, hogy a tragikus augusztusi estén a római-parti csónakházban valaki hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Bemondták, hogy négy magyar beugrott a vízbe egy sétahajóról. – Miután Sanyi nem jelentkezett, kezdtünk gyanakodni, hogy ő lehetett az egyik. De a határőrségtől és a rendőrségtől nem kaptunk választ.

Egy mahartos ismerős javasolta, írjunk az összes révkapitányságnak, hátha valahol kivetette a víz. Rá egy évre, 1957-ben kaptunk jelzést Kolozsnémáról (Kliska Neva), hogy a révkapitányság kifogott egy vízbe fúltat, és a helyi pap eltemette. A helyszínen tudtuk meg, hogy a bátyámat a jóindulatú pap a hagymaföldbe temette. A csehszlovák hatóság vízbe fúltként adta ki az exhumálásra az engedélyt, de a pap elárulta, hogy 52 golyóval a testében tették a hagymaföldbe.

Joó Sándor barátja, Fekete Gábor (Nabonga) testét is kivetette a víz. A pozsonyi zsidó temetőben tisztességgel elbúcsúztatták. Az ő testét is géppuskalövedékek tépték szét. Joó Sándor maradványait Gönyűnél vette át a magyar hatóság, a család Rákoskeresztúron temette el. Nem tudták elérni, hogy mint agyonlőtt áldozatot nyilvánítsák holttá. Az anyát a temetésre orvosi kísérettel vitték ki. Az úszószövetség részéről soha senki nem kereste meg a családot. Pedig mindenki tudta, hogy mi történt. Tubákné Joó Katalin találkozott egyszer Székely Évával, bemutatkozott, ő volna Joó Sanyi nővére. – Annyit mondott, hogy „a rohadtak megölték, sajnos”. De ő legalább kimondta. Szilárd Zoli, aki Amerikába került, többször járt Magyarországon. De mi vele 56 óta egyszer sem találkoztunk. Sanyi nyughelyét csak a család látogatja.

Dévénynél a csodával határos módon élte túl a csehszlovák katonák golyózáporát Forrás: Thinkstock

– Hilfe! Hilfe!, kiáltotta a nem mindennapi úszóversenyen túljutott Szilárd Zoltán, miután a csehszlovák határőrök nem találták el. Félúton lehetett a part és a ház között, amikor embereket látott kijönni egy épületből – mondta Martinkó Károly, aki Amerikában és itthon is találkozott a nagy túlélővel. – Születésnapi zsúrt tartottak, hívták az osztrák csendőröket.

Szilárd Zoltánt Bécsbe vitték, az Osztrák Távirati Irodánál helyezkedett el. 1956. október 23. után többször jött Magyarországra. A forradalom leverése után az USA-ban kezdett új életet segédmunkásként. Később alapított egy kisrepülőgép-vállalkozást, és ingatlanokkal foglalkozott. Egyszer egy kisgéppel lezuhant, de megmentette tanítványa életét. A reptér, ahonnan a gépei felszálltak, Los Angeles és Las Vegas között épült.

Saját géppel repülte át az óceánt, amikor Pozsonyban feleségül vett egy pesti lányt.

Ez a rendszerváltás előtt történt. Még nem volt szabad hazajönnie.

Az esküvő idején nem ment el a dévényi vár alá. Azt is csak tervezte, hogy ellátogat az osztrák családhoz, amelynek tagjai kisegítették. 1989 után többször járt Magyarországon. Vagány fickó volt egész életében, szerencsés csillagzat alatt született. Négy gyereke, tizenöt unokája lett. Idős korában Las Vegasban élt. Leánya, Beatrice Cain közlése szerint 2015. március 19-én hunyt el.

Az elmúlt hatvan év során eddig még egyszer sem fordult elő, hogy a Magyar Úszószövetség részéről valaki megkereste volna az áldozatok hozzátartozóit.