A veszprémi fesztivál szervezői idén tehát igencsak kitettek magukért. Egyrészt jó időpontra időzítették a záport, másrészt igazi drágakővel öregbítették a fesztivál hírnevét. Talán ezért is kezdte koncertjét Melua az egykor még az azonos James Bond-film betétdalával, Shirley Bassey slágerével, a Diamonds Are Forever cíművel. A félig grúz (vagy tán egészen az) származású énekesnő egyébként nagyon jól idomítja mások örökzöldjeit a maga világához, a koncerten még Leonard Cohen egyik alapvetésével, az In My Secret Life-fal is megörvendeztetett mindenkit, de szintén kiváló Armstrong örökzöldjének, a What A Wonderful Worldnek az átlényegítése. De ugyanígy nyúl Simon&Garfunkelhez is. Ez viszont már nem fért fel a veszprémi listára.
Apropó világsztárok. Melua megjelenése érezhető csalódást váltott ki a körülöttem ülő hölgyekből, hiszen láthatóan nem a brit birodalom legkelendőbb exportcikke érkezett meg a színpadra, hanem a szomszéd lány ugrott át egy kis örömzenélésre.
Talán a frizura, a furcsán bő és szellős, sokpántos ruhaköltemény tehette, de ritkán láttam valakit, akinek ennyire rosszul állt volna a gitár. Tiszta szerencse, hogy nem divatbemutatóra érkeztünk, mert akkor talán egyesek a füttytől sem riadtak volna vissza. Ám amikor az a gitár megszólalt! És hozzá az a hamisítatlan, egyszerre szenvedélyes, melankolikus, mégis élettel teli, színes hang, akkor már senki sem törődött a kinézettel.
|
Ott van benne az érzelem
Mohai Balázs / MTI |
Sőt a koncert alatt, miközben magabiztosan vegyített dzsesszt a blues-zal, soult a rock and roll elemeivel, arra is rájöhettünk, hogy ez a szomszéd lányos szerénység és visszahúzódottság cseppet sem megjátszott, hanem nagyon is mélyről jövő és felettébb szimpatikus. Aki profi körülmények között is képes szerénynek maradni vagy tűnni, az már tényleg megérdemel minden elismerést.
Márpedig Melua tényleg más kávéház. Nagyon más, mint az elődei. Mint a folyton magabiztos, tűzről pattant tehenészlánynak tetsző Sheryl Crow, a nagyszájú Alanis Morissette vagy a saját zsenialitásába belefulladó Tori Amos. Úgy profi, hogy szinte végig megőrzi kívülállóságát. És azt a furcsa érzést, hogy csak nekünk, csak ma este énekel. Adja elő bájos és szívmelengető, a grúz néplélek melankóliájával (már ha van ilyen) átszőtt történeteit. És utána hazamegy, lefekteti népes családját, és éli hétfőkkel teletűzdelt életét.
S bár némi túlzással sok dolga nem akadt háromtagú zenekarának, főként kevés a dobosnak, hiszen egy szál gitár neki épp elég egy univerzum felépítéséhez, azért az sem volt baj, ha megszólalt a harci hangszer.
Hiszen a Tiny Alienre vagy a Two Bare Feetre akár táncra is perdülhettünk volna, ha nem néz olyan szigorúan ránk a püspöki palota. És persze csontig meghatódtunk a Red Balloons, az ős-szerzeménynek számító The Closest Thing To Crazy, az If You Were a Sailboat vagy a már ráadásként elővezetett, megaslágerre, a Nine Million Bicycles taktusaira. Talán csak a Mary Pickford hiányzott, de az nagyon. Cserébe viszont belekóstolhattunk az új, immár hatodik sorlemez, a Ketevan világába, mely kissé eltér a megszokottól (a pattogós, countrys felütésű Shiver and Shake).
Visszafogott, mégis sokszínű este volt tehát Katie Melua első magyarországi fellépése. Bár akadtak olyan hangok (a mellettem ülő hölgyek), akik szerint alig jött át valami Melua személyiségéből, amely olyan pazarul csillog a CD-ken és a videoklipeken. Talán emiatt is volt nagyobb a sétafikálás a koncert alatt (a csalódott rajongó hamarabb szomjazik meg a fröccsre), de volt, aki már egyenesen a rendezvény második felére érkezett.
Engem viszont megvett, ha nem is kilóra. Mert megvolt benne az, ami mondjuk, James Bluntból, a férfiszívek dalnokából annyira hiányzik, pedig mindent elkövet érte: az érzelem. És bizony sokáig megmarad az a kép, ahogy Melua egészen közel hajol a mikrofonjához, hogy szinte csak neki suttogja el ezeket az apró kis történeteket, hogy az végül szárnyaló, mindent beborító hanggá varázsolja át. Miközben ő szinte feszeng önnön teljesítménye hallatán. De azért élvezi is. Mert jó. Mert visszahozhatatlan.
