Két határon túli előadást láttam a POSZT második napján. Székely Csaba remek szatírát írt az Alkésztisz témájára. Euripidész drámájára csak a történet váza és a nevek emlékeztetnek. Egy nagypolgári család kispolgári szellemét bújtatta a görög királyi házba. Nagymama (Lőrincz Ágnes) sminkasztalnál szépeleg, nagypapa (Szélyes Ferenc) hintaszékben fájlalja a vállát, elegáns cselédlány (Benő Kinga) magas sarkú cipőben, kimérten kopogva közlekedik, peckes lakáj (Korpos András) szolgálja föl az italokat, alázatos meny (Tompa Klára) fényképezéshez terelgeti gyermekeit, közben mindenkitől bocsánatot kér. A nagyhatalmú apa – foglalkozása: király (Bányai Kelemen Barna) – később érkezik fontos munkájából, hogy idilli estét töltsön családjával. Van még egy vak fiú (László Csaba), aki iszik, és látja a jövőt: vészjósol.

A marosvásárhelyi magyar társulat előadásában, Crisitian Martin rideg eleganciájú díszletében és jelmezeiben, Sorin Militaru precíz rendezésében minden és mindenki lelepleződik a polgári dráma szabályai szerint, még mielőtt bármi történne. Görög mitológia, hajdani nagypolgári életstílus és mai újgazdag másolata parodizálja egymást. Kitűnő mulatság. Aztán megjön a váratlan vendég: Thanatosz, a halál (Sebestyén Aba), és elvinné a ház urát. Mindenki ajánlkozik helyette, amíg komolyra nem fordul. Akkor mindenki kifogást talál. Az életforma után a lelkek mélye is lelepleződik. Csak a folyton bocsánatot kérő fiatalasszony vállalja a véget férje helyett (igazából gyermekei megmentéséért). Majd amikor az élvetegen tobzódó Héraklész visszahozza, kiragadva az alvilág békéjéből, magát a poklot találja egykori otthonában. A rendező stílust vált, cselekmény már nincs, szöveg is alig, apokaliptikus látomásban villannak fel az iszonyatos jövő képei. Ide már nehéz követni a játékot, a váltás túl éles, és nem eléggé kidolgozottak az összekötő kapcsok.

Éppen fordított a helyzet az újvidéki magyar társulat produkciójában, az Opera ultimában. A játék második felét éreztem erősebbnek. Beaumarchais két komédiájának sajátos paródiáját rejti az alkotók által fölöttébb szellemesen végoperának fordított cím. A sevillai borbélynál mintegy felsőbb, hatósági parancsra nem is a vígjátékot, hanem Rossini operáját gyömöszölik kényszerű formába. Az alapötlet telibe találó fricska a mindenkori kultúrpolitikai önkénynek. A kényszerből borzalmas előadás születik, amelyen átüt a megerőszakolt művészek szenvedése, emberfeletti erőfeszítése, kínos küzdelme. Mintegy húsz-harminc percig remekül működik is ez a sokrétegű játék, de tartalma nem tart ki másfél óráig.

A Figaró házasságát, pontosabban egyes jeleneteit az osztályharcos Brecht módján jelenítik meg, de azzal a csavarral, hogy nem játsszák paródiának, hanem nagyon is komolyan, igazi haraggal, felháborodással, kétségbeeséssel mondják föl a létezés elviselhetetlen nyomorúságáról szóló szövegeket. Itt nem szólnak Mozart gyönyörű dallamai, hanem Irena Popovics zenéjével énekelnek nekikeseredett songokat, Gyarmati Kata hatalmas nyelvi fantáziával és erővel fogalmazza meg világvége-látomását, amelyet Kokan Mladenovics rendező halálos komolysággal rendez puritán jelenetekbe. Ez nem a remény, hanem az igazmondás színháza. „Ha ennyi az életünk, inkább ne is legyünk” – dörög a radikálisan végletes következtetés. És a következetes gondolkodás és a szókimondás bátorságának, az igazi politikai színháznak dörög a taps a POSZT-on.