A szép balfék tragikuma

– Elég sokat húztam, annak ellenére is, hogy eleve szerettem volna ilyen letisztultabb, szikárabb hangot megtalálni, használni a novellákhoz. S lehetőleg úgy, hogy azért ez a nyelv időnként engedjen meg egy-egy költőibb, szürreálisabb betétet is.

– A novellák nyelve szikáran költői, a lírája nyelve viszont néha a próza felé kacsingat. Három verseskötet után így nem is lehetett nehéz belefogni a prózába.

Vagy a polgár falja föl a művészt, vagy a művész a hétköznapi embert

– Belefogni azért mégsem volt könnyű. Már évekkel ezelőtt elkezdtem tárcanovellákat írni, aztán egy-egy hosszabb szöveggel is megpróbálkoztam, de valami nem indult be. A novellák nem voltak eléggé jók, én meg nem élveztem igazán az írásukat. Ezután évekig csak verseket írtam, de egyszer megkerestem félbehagyott elbeszélésem a vincseszteren, elolvastam, aztán radikálisan átírtam. Ez lett a kötet nyitónovellája. És ekkor már kifejezetten élveztem az írást, ez az élvezet és izgatottság pedig elkezdte előhívni a többi, addig valahol a fejemben rejtőző történetet. Elkezdtem lubickolni az írásban, még az elakadásokban is. De lényegében nem a versekből következnek ezek a történetek, hanem éppen abból, ami nem vers, de benne van a kezemben.

– A szűkszavú, néhol talányos novellák háttere egy híradóba is beleférne: szén-monoxid-mérgezés, abortusz, utcai zavargások. Ennyire a földön jár?

– Nem mindig, de talán van egy látens realista énem, mondjuk egy zsigeri realista (á la Roberto Bolano), aki arra sarkall, hogy azokkal a körülményekkel foglalkozzam intenzíven, amelyek között élnünk adatik. Ez határozott célkitűzés volt a részemről, de legalábbis belső igény, hogy ne a „csillag-világmindenséget” vizsgáljam egy elvont távcsövön keresztül, hanem arra fókuszáljak, hogy miképpen működnek azok a mikrovilágok, amelyekben mindennap ténfergünk. Mindenki ilyen kis világokban él. Mindenki ismeretlen sziget. Ugyanakkor el szerettem volna kerülni a szociografikusságot is. Szép, szomorú, valóságosan szürreális, nehéz, de lehetőleg nem arrogáns történeteket akartam írni.

– Pláne hogy néhányan azzal vádolják írótársaikat, hogy a szegénységet sztártémaként feszegetik. Hogy csak a szép és reményvesztett másik Magyarország érdekli őket.

– Ez valóban nagyon fontos téma, amit éppen azért érdemes óvatosan megközelíteni, mert hatalmas a felelősség benne. Az ország harmada rettenetes körülmények között él, és sztártéma ide vagy oda, ez még mindig nincs eléggé tematizálva a társadalmi diskurzusban, márpedig az irodalom ennek az egyik eszköze is lehet. Vagy lehetne, ha akarna. Én mindenesetre nem ezen az úton indultam, nem az úgynevezett másik Magyarországot szerettem volna felmutatni, hanem azt, amiben többnyire éldegélünk. Sőt, nem is annyira Magyarországot, mint az egyes embert inkább, annak a lehető legplasztikusabban ábrázolt balfékségével, szépségével és tragikumával együtt. Vagy, hogy úgy mondjam, nem hangot akartam adni azoknak, akiknek nincs, hanem egy másik fénytörésben beszélni önmagunkról.

– Az új vadak című novellában a művészi ambíciót felzabálja a rendes, polgári élet. Ez az írónak is jelentett már konfliktust?

– Ez mindenkinek gondot okoz, így vagy úgy, akinek ilyen „kettős élete” van, mint nekem. Eddig sikerült az egyensúlyt megtalálni, de ezért folyamatosan küzdeni kell, konfliktusokat és kompromisszumokat felvállalni. Közben már ez a feszültség is, ami a művészi és a polgári létezés között áll fönn, önmagában elég témát vagy inspirációt tud adni az íráshoz. Szóval a „rendes élet” egészen jó múzsa. Viszont Az új vadakban nem teljesen egyértelmű, hogy melyik rész falja fel a másikat: a polgár a művészt, vagy a művész nyeli el a hétköznapi embert. A novellán kívüli életben is nehéz ezt eldönteni, különösen belülről nézve.

– Nemzedéke sztárja. Díjak, ösztöndíjak, elismerések bizonyítják ezt. Nehéz teher ez, vagy inkább megkönnyíti az előrehaladást?

– Sem ez, sem az. Ráadásul szerintem sztárságról nem lehet – szerencsére – beszélni. Az elismerések jól jönnek az elbizonytalanodások és depressziók ellen, az ösztöndíjak megkönnyítik az írásra való koncentrálást, a külföldi meghívások a nézőpontot szélesítik. Mindezekért nagyon hálás vagyok. Elsősorban azért, ha valaki éppen az én könyvemet emeli le a polcról. Mégis, írás közben csak a mondat van, azt kell megoldani valahogy, és ilyenkor nem figyelhet az ember semmi másra.

– Ha most beállítana magához a még teljesen zöldfülű Krusovszky élete első versével, mit tanácsolna neki?

– Elsősorban azt, hogy olvasson sokat, akár összevissza is. Az egy nagy lehetősége a versolvasásnak, hogy egyik évszázadból és egyik kontinensről a másikra ugorhatunk perceken belül, ami azért a regényekkel nehézkesebb. Tehát: klasszikust és kortársat, magyart és külföldit folyamatosan. Merjen kételkedni az előre bejelentett értékekben, de ne higgye, hogy csak ő tudja az igazat. És hát, írjon. Rengeteg tervezgető ismerősöm volt kamaszkoromban és egyetemistaként is, aztán mégsem kezdtek el írni. Pedig írni muszáj.