Amber Smith: A szavak ritmusa

De ma is vannak sikeres német szövegek: Judith Holoferneséi például rettentően erősek.

Poniklo Imre: Milyen érdekes, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek európai popzenéjében meghatározó volt az olasz, francia és a német nyelv is. David Bowie például németül és franciául is rögzített dalokat. A kétezres évekből pedig nagyon szerettem a Wir sind Helden nevű német együttest...

Fotó: Veres Viktor

Nádori Lídia: Amelynek Judith Holofernes volt az énekesnője. (Nevet)

Poniklo Imre: Komolyan? Vicces, hogy mindketten rá gondoltunk.

Magazin: az angol nyelvű szöveg korántsem garancia, sőt: sok előadó „műangolsága”, a hiteltelenség miatt nem tud sikeressé válni. Hogy válhat hitelessé angol nyelvterületen egy magyar zenekar?

Poniklo Imre: Mi nem tartottunk értekezleteket, hogy akkor ezeket az albumokat hallgatjuk, meg ahhoz a fodrászhoz megyünk. Ami engem illet: Csepelen nőttem fel, panelban. Apám varrógépműszerész volt. Ezt az angolok büszkén working classnak, munkásosztálynak hívják, az Egyesült Királyságban megvan a zenei szubkultúrája. Engem ez szippantott be. Dalszövegek fordítgatásával tanultam angolul,

magyar előképek helyett a kilencvenes évek brit popzenéjén szocializálódtam. A nyolcvanas évek alternatív undergroundjából hátramaradt zenei kurzus vagy a Kispál és a Borz például meg a Tankcsapda egyszerűen sosem szólt hozzám.

Magazin: Mindketten éltek Berlinben hosszabb-rövidebb ideig. Mennyire volt ez meghatározó élmény?

Poniklo Imre: Nálam Berlin nagyon nagy szerelem volt. Lehet, hogy öregszem, de amikor tavaly szeptemberben visszatértem, egészen más fogadott, mint amire emlékeztem. Kicsit kezd olyan lenni, mint bármelyik más német város. Igaz, nézhetjük úgy is: Berlin a változás városa.

Nádori Lídia: Lenyűgöző, hogy néhány év alatt miként alakul át teljesen egy-egy városrész. Mielőtt kiköltöztem, kérdezte az arisztokrata származású szomszéd néni, hol fogok lakni. Láttam az arcán a döbbenetet, amikor meghallotta, hogy Prenzlauer Bergben, mert a húszas években munkáskerület volt. Csakhogy akkor éppen egyetemisták, művész-értelmiségiek lakták, ma pedig kifejezetten drága yuppie-negyed.

Poniklo Imre: Nem vagyok az a raszta biciklisfutár-típus, egyáltalán nem vonz az ilyesmi, de lenyűgözött az a szabadság, az a fajta európai összetartozás, amit ott tapasztaltam. A barátom például, akihez kimentem, tizenöt koszovóival lakott egy foglalt házban.

Magazin: No, és mi a helyzet Béccsel? Lídia jelenleg ott él.

Nádori Lídia: Élek? Ez jól hangzik, de talán túlzás. A Humán Tudományok Intézete ösztöndíjának jóvoltából három hónapot töltök a városban. Bécs is Közép-Európa, s bár toleránsabbnak érzem, mint Budapestet, mind a társadalomban, mind a kultúrában sok az ellentmondás. Jó lenne, ha a második otthonommá válhatna.

Poniklo Imre: Én a Távol-Keleten szoktam hasonlót érezni: Dél-Koreába vagy Japánba bármikor visszamennék. Az ottani útjaim mindent más megvilágításba helyeztek. Most, itt el tudom képzelni, hogy Berlinben egy fickó tévét néz, de hogy ebben a pillanatban valaki Szöul külvárosában ugyanezt teszi, ahhoz egyszerűen nem tudok innen viszonyulni. Innen nehéz elképzelni, hogy ugyanabban a világban élünk, de ott kicsit összeállt a fejemben. Nem tudom, érted-e, amit mondani próbálok?

Nádori Lídia: Tökéletesen. Messze kell menni, hogy meglegyen az optikánk arra, amiben élünk. Ettől függetlenül kicsit túlságosan is földközeli vagyok. Nagyon kötődöm például a magyar tájakhoz.

Poniklo Imre: Budapesthez én is. Imádom az ellentmondásait. A külső-kőbányai piros téglás sorházak között az jut eszembe: ez olyan, mint Anglia lehetett 1963-ban. Máshol viszont egész más arcát mutatja. Te hol laksz?

Nádori Lídia: A nyolcadik kerületben, a Mátyás téren. A mi házunknál vették fel a Liza, a rókatündér külső jeleneteit. Kakukktojás ez az épület: mint Nádasdy Ádám mesélte, az építtető talán arra számított 1912-ben, hogy ez a városrész is felfut majd, ezért tervezett öt emeletet. De nem történt semmi, így aztán ott magasodik magányosan. Korábban az öngyilkosok házának nevezték.

Magazin: Az áprilisi lemezbemutatón mesélte, hogy az Amber Smith kislemezét egy londoni bulin Chris Martinnak, a Coldplay frontemberének a kezébe nyomták. Létezhet még, hogy valakit így fedeznek fel?

Nádori Lídia: Na, ez engem is érdekel. Mi kell ahhoz, hogy a zenekar befusson?

Poniklo Imre: Jó kérdés. Ma már minden más, mint 2000-ben: mindenki letölt, streamel... A kiadók meg a menedzserek a kilencvenes években rátelepedtek a zeneiparra. Addig egy zenekar – ha eredeti volt – megtehette, hogy melegítőben sétál be a székházba. Aztán piacképessé tették. Ma az a beugró, hogy itt a dalszerző, itt a stylist meg a fodrász, így kell kinézned. Mintha mindenki a H&M-katalógusból lépett volna elő. A Beatles tagjai még megtehették, hogy csíkos gatyát hordjanak és bajuszt növesszenek, ma már szó sem lehet ilyesmiről. Öt zenekar vár a helyedre, nem lehet kockáztatni.

Nádori Lídia: A könyvkiadásban is hasonló a helyzet: mindenkinek katasztrófaérzése van.

Magazin: Szokott kilincselni kiadóknál, ha olvasott egy jó könyvet?

Nádori Lídia: Előfordult egyszer-kétszer, de sajnos, eléggé rosszul tudom képviselni még azt is, ami nagyon tetszett. A jó könyv önmagában kevés: a kiadót kevésbé érdekli, miért tetszett vagy mennyire innovatív a nyelve. A célcsoport a fontos: Magyarországon szerintem a negyven feletti nők és a kisgyerekes anyák a legnagyobb könyvfogyasztók. Fordított esetben amúgy meggyőzőbb tudok lenni: beszéltem már le kiadót később nagy karriert befutó német szerzőről.