– Nekem sokkal inkább az maradt meg a tétova mondatokból, hogy mennyire nincs nyelvünk a melegekről szóló világos (köz)beszédhez.
– Nem is nyelvnek mondanám ezt, hanem beszédmódnak. Vagy régiesebb kifejezéssel retorikának, bár erről a laikusoknak inkább az üres szónoklat jut az eszükbe. Nos, lehet, hogy Orbán úrnak nincs nyelve a melegekről való világos beszédhez, de sokaknak azért szerencsére van. Például David Cameron angol miniszterelnöknek, aki nemrég azt mondta:
„Én éppen azért támogatom a melegházasságot, mert konzervatív vagyok. A házasság bármilyen formája, két ember kölcsönös elköteleződése, felelősségvállalása, kapcsolatuk legalizálása klasszikus konzervatív érték.”
Ez világos beszéd, ez az értelmes polgári konzervativizmus.
– A most megjelent kötet viszont biztosan nem üres beszéd. Könnyen lelt rá a megfelelő hangra?
– Már elég öreg vagyok, van gyakorlatom. Noha itt időnként kellett méricskélni. Felmérni, hogy mi sokkoló, vagy mi lehet nyersebb. Ki akartam kerülni a pikáns csapdákat is.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon |
– A könnyedség mégis a legfőbb jellemzője a kötet szövegeinek.
– Mert úgy akartam tenni, hogy nem nehéz erről írni. Mint ahogy valaki sétál az utcán. Vagy feláll egy színpadra és úgy konferál be valami fontosat. Olyan gördülékenyen, hogy szinte fel sem tűnik, hogy beszél, a mondandó mégis átjön. Tehát sem megbotránkoztatni nem akartam az olvasóimat, vagy legalábbis nem túlzottan, de a lényeget sem elmismásolni.
– A cím, A vastagbőrű mimóza jól jelzi az alapállásban rejlő ellentmondásokat. Miközben egyszerre jelkép is. Sok ilyen ellentmondással szembesült írás közben?
– Persze. Eleve az, hogy én egy polgári, nagyvárosi közegről írok, hiszen ebben élek, ahol a melegek helyzete egészen más, mint mondjuk egy kistelepülésen. Az ötemeletes bérházban, ahol lakunk a barátommal, mindenki tudja, hogy mi egy melegpár vagyunk, de ez senkinek sem okoz problémát. No de nem minden ház ilyen Magyarországon.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Milyen volt a fogadtatás?
– Az Élet és Irodalomban Grecsó Krisztián volt a szerkesztőm, és ő azt mondta, hogy jó úton járok. Bíztam az ítéletében. A tárca eleve könnyedebb, anekdotikusabb műfaj. Gyakorta mulatságos, amit az önismeret fűszerez, hogy súlya is legyen. Vagy a megélt történetek. Pár héttel ezelőtt egy kedves hallgatóm kopogott be hozzám.
Mint mondta, búcsúzni jött, mert elhagyják az országot, ő és a férje. A szóhasználat rögtön megütötte a fülemet, hiszen a hallgatóm fiatalember volt. Rákérdeztem, hogy jól értettem-e? Mondta, hogy igen.
És ezért is hagyják el az országot, mert véglegesen elmérgesedett a viszonya a családjával, mert senki, a legkisebbtől a legnagyobbig, nem fogadja el a kapcsolatukat, mind azt szeretnék, ha ők eltűnnének a föld színéről. Szomorú volt, de én mégsem feledem azt a napot. A bizonyos mondat miatt. A nyíltság miatt. Azt hiszem, ők épp ezzel győzték le a rokonságot.
– Erről kevesebbet írt.
– Szándékosan. Tudja, ha cigány volnék, és úgy írtam volna könyvet, akkor igyekeztem volna a cigány életről, a mindennapokról szólni. Nem annyira az árnyoldalakról, és kicsit keserédesen. Összekacsintani az olvasóval, ha engedi. Vagyis nem az állandó felháborodás és gyász hangján játszani – bár tudom, volna arra is bőven ok a melegek sorsával kapcsolatban is.
– Szeretnénk azt hinni, hogy az a közeg, amelyben él, nevezzük az egyszerűség kedvéért a kulturális élet terepének, jóval toleránsabb, mint az átlagemberek világa. Igaz ez?
– Ez így van. Sőt, van egy egészen stabil megfigyelésem.
A bölcsészkar jóval toleránsabb például, mint a jogi.
Öltözködésben is: a bölcsészkaron sokkal kevesebben hordanak nyakkendőt, persze a jogászoknál alapfelszerelés is egyben.
– Tudjuk be ezt a könyveknek? A rendszeres olvasásnak?
– Nem, az orvosok, jogászok, mérnökök igazán sokat olvasnak, sokak szerint ők tartják el a könyvpiacot. Merevebb külsejük, szokásaik mögött nem biztos, hogy kevésbé toleránsak: itt elsősorban stíluskülönbségről van szó. Ne feledje: a bölcsészkar neve például angolul Faculty of Arts, ahol az „art” szó egyben művészetet is jelent.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– A magyar rejtőzködő nyelv, nem tesz különbséget ő és ő között, ahogy mondjuk az angol vagy a német. Hátráltatta, vagy segítette ez?
– A pályám elején bizony jól jött a nyelvnek ez a diszkrét nemtelensége, hiszen én sok szerelmes verset írtam. Bár a cenzorok is tudták, hogy kikhez szól, így könnyebb volt elsiklaniuk fölötte. Hogy úgy mondjam, nem könyökölt ki a szövegből. Ebben a könyvben viszont már ügyelnem kellett ugyanezen indokok miatt, hogy ne is fedjen el semmit. Így néha direkt kiírtam, hogy „a fiú”, vagy férfi neveket kreáltam: Géza, András. Hogy ne legyen félreértés. Én is olyan legyek, mint az imént említett bátor hallgatóm.
– Volt olyan, hogy korábban át kellett írnia egy sort a versekben, vagy bárhol, hogy megjelenhessen? Női nevet használni férfi helyett?
– Szerencsére nem. De én nem is erre helyeztem a hangsúlyt, tehát a nyers szókimondásra, ami olyan jól állt Petri Györgynek. De most képzelje el, milyen lett volna, ha Petri híres versében, a Hogy elérjek a napsütötte sávig címűben nem egy vén és ronda kurvát és a vele való aktust emeli költészetté, hanem egy férfi prostituáltat és azt, ami vele történt. Ha a száraz vagina helyére pénisz kerül.
A megdöbbenés és a felháborodás, amit egy ilyen szókimondás váltott volna ki, pont a lényeget rejtette volna el: a mélységes emberi drámát.
Ami Petri esetében remekművé emelte a verset. Én a kisebbségi lét alapkérdéseiről akartam beszélni, és nem olyan hatást kiváltani, mint mondjuk a szándékosan durva Ginsberg a beatirodalomban.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Meg fogjuk érni, hogy mondjuk az irodalom oktatásában, már az órán felmerülhet, hogy a szerző meleg volt? És nem a folyosón kell erről suttogni majd. Mert akkor Thomas Mann híres novelláját is másként olvasnák a kamaszok.
– Nehéz tanári feladat ez, hiszen a gyerekek nevetni fognak, mert így vezetik le a félelmüket és a feszültségüket.
De továbbmegyek: a zsidó szerzők zsidóságáról is beszélni kellene.
Már azért is, hogy a diákok idejében szembesüljenek azzal, hogy különféle emberi sorsok kavarognak körülöttük. És ezek nem párhuzamos világok, hanem az életük része. De én optimista vagyok, szerintem a közeljövőben ez már semmilyen problémát nem fog jelenteni.
– Nekem rosszabb a fantáziám.
– Gondoljon bele, hogy a XIX. században egynémely női szerző más identitás mögé rejtőzött el. George Eliot angol regényíró igazából nő volt. Nos, az akkori Anglia „magyartanára”, mondjam így, vajon felfedte volna a titkot, hogy pontosabb ismeretekkel szolgáljon? Ma már a kérdésfelvetésen is nevetünk. De itt van az én régi fizikatanárom, aki még valamikor a múlt század elején születhetett, 1900 környékén. Egyszer, nem órán, hanem egy bizalmas beszélgetésen, talán épp a szertárban, azt találta mondani egy logikai képlet illusztrációjaként, hogy: „nem minden kurva medika, de minden medika kurva”. Mert az ő jellegzetes gondolkodásában a medika, a női orvostanhallgató eleve egy laza erkölcsiségű nőt jelentett.
Aki oda jár, feladja a hagyományos, a társadalom felől elvárt női szerepet.
Nem lesz férje a tanulás miatt, és akkor gyerekei sem. Kész fertő.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Ez viszont már ismerős.
– A melegséghez is épp ez a szóhasználat kapcsolódik. Sokak szerint a melegség is szükségképpen erkölcstelen: rejtőzködés, alkalmi kapcsolatok, léha életmód. Holott mi pont a fordítottját szeretnénk: stabil társat, felvállalható életet, családot. Vagyis, és ez a paradoxon, a laikus szemében valami sokkal felháborítóbbat, mint amit most elvileg a sötétben, a félhomályban művelünk. De én hiszem, hogy ez nem magánügy, hanem mindannyiunk ügye. És talán ezért vagyok hálás mégis a miniszterelnöknek, hogy válaszolt az újságíró kérdésére, még ha sután is: mert így a közbeszéd részévé teszi a melegséget.
Mert ezt ki kell beszélni, ahogy annak idején a női emancipációt is, amíg már a megszokottság unalma nem veszi körül.
– A Leng a csillár című versében csillárhoz hasonlítja azt, amiről nem beszélünk, a tabut. Még mindig súlyosan leng a fejünk felett?
– Igen, de lengenie is kell. Viszont látni kell azt is, aki mozgatja. Ezért is kell a nyilvánosság elé állni, mondjuk ezzel a könyvvel, és szembenézni az esetleges gyűlölséggel, köpködéssel. Mert arra már lehet válaszolni. Mert mindenről beszélni kell, ami feszíti a társadalmat. Az elhallgatás ennél sokkal, de sokkal rosszabb volt.
